Kezdődött azzal, hogy a Figyelő című hetilap október végén beszámolt arról, hogy a rendőrséget nem érdekli, hogy vörös csillaggal és egyéb kommunista jelképekkel tüntetnek Budapesten. Nem, itt nem egy Heineken-ügyről volt szó, hanem a választások utáni nagy tiltakozó felvonulásokról, ahol az ellenzéki szivárvány-koalíció részeként immár menetrendszerűen tűnnek fel kommunista jelvényekkel menetelő csoportocskák. Talán még szomorúbb, hogy a nagy garral „Kádár-rendszerező” meg „pártállamozó”, illetve „ügynököző” ellenzéket sem zavarja a nettó komcsik részvétele a rendezvényeiken.


Folytatódott azzal, hogy kiderült: a munkásőrök hagyományőrző egylete manapság is aktív, százas nagyságrendű tagsága van, simán mászkálnak egyenruhában, igazából fel sem tűnik senkinek. Kemény és elszánt emberekről van szó, akik Orbán Viktornak – anno! – a Fidesz megalakításáért börtönt, Horn Gyulának pedig az 1989-es határnyitásért halálbüntetést szántak volna. Talán nem tévedünk, ha arra gondolunk, hogy ma is készek lennének ölni. Ennek ellenére ma inkább egy sötét panoptikum, a magyar tudat mélyére kúszó rémálmok szereplőinek tűnnek, akik kőbányai kocsmák mélyén szomorkodnak, és szűk körben néha megkoszorúzzák az újpesti Vörös Katona – a Tanácsköztársaság katonájának – szobrát. Ennyit talán el is tudna viselni a nemzet, ha nem találnának szövetségeseket. Mondhatni, társutas értelmiségieket.

Ugyanis, afféle tudományos Krátkij Kursz jelleggel, „Kérdések és válaszok 1918-1919-ről” címen a Párttörténeti Intézet utódának munkatársai egy kis tanulmánykötetet jelentettek meg. A könyvecskéről Czopf Áron írt egy kitűnő kritikát, a lényeget azonban érdemes kiemelni. A lényeg pedig az első magyarországi kommunista diktatúra, az úgynevezett „Tanácsköztársaság” (a Szovjet-Republik tükörfordítása) mentegetése, hellyel-közzel elfogadtatása. A kötet nem előzmények nélkül való. Csunderlik Péter, a kötet egyik szerzője már régóta vezet városi sétákat, ahol többek között megtudhatják az érdeklődők: „Kun Béla nagyon érdekes figura, nem csak mert a tojásos nokedli megybefőttel volt a kedvence. Válságos helyzetekben pszichés alapon elsírta magát és hányingere volt, a kivégzéseket is könnyezve írta alá állítólag. A sírórohamok ellen főleg cukorkát szopogatott. – anekdotázik Csunderlik, és azt is megtudjuk, hogy a főforradalmár, talán kisebbségi komplexusa miatt, a kommün alatt boldogan intézett szívességeket a hozzá forduló arisztokratáknak.” Nem véletlen, hogy most is Csunderlik volt az, aki reagált a könyvet ért kritikákra. A Facebookra írt reagálásában felveti: „ha Szamuely tényleg egy őrjöngő állat volt (ahogy 1919 után ábrázolták), akkor miért bízták rá a proletárgyermekek balatoni üdültetésének megszervezését”. Tulajdonképpen a jogosan megvalósított, szociális jólét paradicsoma volt ez a Tanácsköztársaság, gondolhatnánk. Hiszen, Csunderlik még hozzáteszi, Arthur Koestler is ekkor ette a legtöbb fagyit!

Vajon felfogják egyáltalán, hogy miket írnak le? Olcsó lenne Hitlerre és kedvenc németjuhászaira utalni, vagy arra, hogy a vicc végén Lenin visszaadja a labdát a Kreml mellett játszó gyerekeknek, pedig közéjük is lövethetett volna. Inkább 1919-es kedvenc korszakuk egyik brossúrájából érdemes idézni: „a nélkülözés mindenki között egyformán oszolván meg, könnyebben is lesz egyesek által elismerhető.” Vagyis a proletárdiktatúra haszna a „szocializmus megvalósításáig” legalább annyi, hogy mindenki egyformán nyomoroghat.

Manapság, amikor Nyugaton a kulturális marxizmus fehér-ellenes (ön)gyűlölettel is párosul, ezeket a magyar múltat kiforgató, az alapötletet védelmező és az elkövetett ostoba rémtetteket magyarázgató írásokat nehéz a „hülye vicc” kategóriájába sorolni. Talán nem ártana, ha az édes-bús vágyakozást a balos idők iránt inkább a Tanú című film nézésével vezetnék le. Ott ugyanis – a film jellegének ellenére – még az igazság is előjön néha. Például amikor Pelikán elvtárs a kommunista szemináriumra készülő börtönőr kérdéseire válaszol.

„-És a proletárdiktatúra?

-Ezt se tudja, hát amikor a prolik diktálnak.

-Na és a 3 funkciója?

-Én egyet tudok.

-Na

-Az ellenforradalmár, nyilas, fasiszta bandát ütni kell.

-Ütni kell...és a másik kettő?

-Nem elég?”

A proletárdiktatúra nem választható el attól, hogy valakit mindig ütni fognak. Pedig éppen erről van szó mostanában, a sokat emlegetett kiállítással is ez volt a probléma. Szebbé varázsolni annak a 133 napnak az emlékét, amely a groteszk sötétség uralma volt, akármennyi fagyit is evett Arthur Koestler.

 Úgyhogy fel a fejjel munkásőrök! Vannak társutasaitok!

 

(Kép forrása itt.)