Az átmenet során a Kádár-rendszer ellenzéke érthető okokból privatizálta őt, de csak átmenetileg.

1989-ben azért lett a kapitalista átalakulás „védőszentje”, mert Kádár politikai (és tényleges) koporsójába ezzel verték be a legkeményebb szöget. A „puha diktatúra” ettől egy pillanat alatt árnyékba borult, születésének idegenkezűsége, kezdeti terrorja egybe mosta és újra feloldozhatatlan bűnné homogenizálta egyébként differenciált évtizedeit. Kádár sokat - de korántsem mindent! - megvalósított abból, amit Nagy Imre akart. Csakhogy ekkor újra az lett már a fontos, ami persze mindig is a tragédia lényege volt, ám addig nemigen volt tanácsos feszegetni: karrierjének útjába Nagy Imre hajlíthatatlan személye, nem a politikája állt, Kádár főleg emberileg árulta el őt.  

Majd én megcsinálom, amit te is megcsinálnál, kivéve a függetlenséget, amit hiába is akarsz, mert azt nem lehet, gondolhatta Kádár.


Ha nem lehet, inkább meghalok, döntött Nagy Imre, aki még a bitófa alatt is a demokratikus szocializmus becsületét védte, így válva az egész nemzet mártírjává.

Élete végén Kádárt ez a hübrisz emésztette föl, és szinte egy csapásra emberi ronccsá változtatta. A hatalmi étlapot kevés politikus ette úgy végig, egészen a fekete levesig, ahogyan ő végig ette. Kínosabb búcsút talán még az ókori görög drámaírók vagy Shakespeare se tudtak volna kitalálni neki.     

Nagy Imre persze a tulajdonviszonyok átalakításának kíméletlen forgatagában hamar mellékessé vált; példája ugyan tiszteletre méltó maradt, de élettelen szimbólummá dermedt. Demokratának még joggal föl lehetett mutatni, a kapitalizmus prófétájának azonban abszolút alkalmatlan volt.    

Az MSZMP utódpártja, az MSZP, amely egyben a kapitalizálódó nómenklatúra politikai paravánjának szerepét is betöltötte, ennek megfelelően bűvészkedett vele. Politikusai hivatalosan Nagy Imre örököseinek vallották magukat, miközben pontosan tudták, hogy leginkább „Kádár népe” szavaz rájuk, ott vannak (rozsdásodó) vastartalékaik. Hitelességüket „kissé” gyengítette, hogy az MSZP első két elnöke annak idején tevőleges szerepet vállalt Kádár hatalmának megszilárdításában. Nyers Rezső, az MSZMP Központi Bizottságának tagjaként megszavazta Nagy Imre bírósági felelősségre vonását, Horn Gyula pedig, mint ifjú karhatalmista vett részt az 1956. november negyedikét követő utcai rendcsinálásokban. Liberális és jobboldali ellenlábasaik ezt nem is mulasztották el folyamatosan orruk alá dörgölni a szocialistáknak.

A Nagy Imre kontra Kádár János drámát az MSZP mindmáig nem tudja feldolgozni, s úgy fest, ezt végleg meg is úszták, hiszen mostanság már agóniájuk hossza és lefolyása a legnagyobb problémájuk.  

Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke persze ezt is szívesen megoldaná. Még szocialista politikus volt, amikor ennek már nemegyszer nekiveselkedett, mindig csak az amúgy is homályos helyzetet maszatolva tovább. Látva a szocialisták jelenlegi kálváriáját, most már az egész baloldal nevében venné szárnyai alá Nagy Imrét, hadd lássa ország-világ, valójában ki is itt az igazi főnök. Nyilvánvalóan az, aki egyúttal az ikonokat is kijelöli. Gyurcsány, a kapitalizálódott nómenklatúra kifejlett mintapéldánya, az Apró-villa magasából kiszámított mozdulattal ölelné magához a mártír miniszterelnököt, aki elegújabbprivatizálási manőver ellen se tud már védekezni.

Pedig ha tudna, biztosan nem tűrné.                  

Mert ha valamihez, a tollasodó nómenklatúrához Nagy Imrének végképp semmi köze sincs.