Az egyik ilyen – talán a legextrémebb példa – az a bizonyos svéd leszbikus püspök asszony volt, aki eltávolította volna a muszlimokat sértő jelképeket – például a kereszteket – a templomokból. Sőt, biztos, ami biztos, még Mekka irányát is kijelölte volna. Az eset, mint a szélsőliberális európai társadalom különösen is abszurd megnyilvánulása vonult be a köztudatba.

(Muszlim bevándorlók imádkoznak a római Colosseumnál.)


Néhány nappal ezelőtt, Szent Patrik napjára készülve Dublin anglikán érseke, a kissé félrevezető nevet viselő Michael Jackson, a vallások közötti párbeszéd szakértője, az ünnep előestéjén a dublini Christ Church katedrálisban arról beszélt: tudni kell együtt imádkozni más hitű emberekkel is, és az ír társadalomnak örömmel kell üdvözölnie a más kultúrákból érkezőket. Ahogyan kifejezte magát: „For the blessing of the future.”. Hogy áldás legyen a jövőn… De vajon milyen áldás lehet egy olyan közösségen, amelyről a bő évtizeddel ezelőtt kiadott útikönyv ezt írja: „Írország homogén népessége multikulturális társadalommá alakult. A nemzeti identitás kérdése viszont állandóan komoly viták tárgya: az ír közösség próbál megfelelni a folyton változó elképzeléseknek arról, hogy mit is jelent tulajdonképpen írnek lenni.”

A katolikus egyház pedig szinte megtestesíti azt a helyzetet, hogy nem csak a szekularizált, liberális Európa hagyta cserben a keresztény örökséget, de a kereszténység is lassan cserbenhagyja Európát… Ferenc pápának a legutóbbi EU-török csúcs előtti szavait nehéz máshogy magyarázni. Úgy fogalmazott: „nem szabad bezárni a kapukat” a migránsok előtt. A pápa arról is megrovóan szólt, hogy „nagyon sok ajtó és nagyon sok szív zárva van”. Szívhez szólón ecsetelte, hogy a migránsok „a szabad ég alatt, élelem nélkül szenvednek, és nem léphetnek be, nem érzik a befogadást.”. De semmit nem szólt a felelősségről, arról hogy hogyan is kerültek oda azok az emberek…

A fenti kijelentések mind azt jelzik: a kereszténység általában nézve válságban van. Számos képviselője lemondott az erőről és elismerést, szeretetet, fejsimogatást várnak a közvéleménytől. Csakhogy, régi igazság, hogy a mai korban gyakran összekeveredik a public opinion és a published opinion. Jelen sorok írójának teljesen véletlenül volt alkalma egy pénteki imán részt venni a szarajevói nagymecsetben.  A kézzel fogható spirituális- és nagyon is profán közösségformáló erő el- és felszabadulásának lehettem tanúja. Jóllehet, a kereszténység – akár protestáns, akár katolikus – fogalmazzunk úgy, hogy más profillal rendelkezik, de az említett erőnek a nyomát is alig találni a hazai templomokban – tisztelet a kivételnek. Aligha kétséges, hogy mindez a Nyugat más országaiban sincs másképp – tulajdonképpen a kereszténység állandó vád alatt áll a hazai terepen.

Nem is csoda, hogy a nyugati ember mindenféle más szellemi-lelki tájékozódási pont felé nyúl, és nem is csoda, hogy még az egyházon belül is alig hallani a tiszta forrásból táplálkozó hangokat. Az a református püspökünk, aki elmondta, hogy a „menekültek” segítése nem is olyan egyszerű kérdés, mivel az Írás szerint először a saját közösségeinken kell segítenünk, valószínűleg egymaga nem képes fordítani a kereszténység önmagáról kifelé kiállított bizonyítványán. Ugyanígy, a titokzatos körülmények között lemondott emeritus pápa, XVI. Benedek teljesen világosan szólt: egy keresztény számára a vallások nem lehetnek egyenlőek. Amennyiben többféleképp is megmenthetjük a lelkünket, miért kellene, hogy a keresztény ragaszkodjon a keresztény hithez és erkölcshöz? Mint mondja: „ha a hit és az üdvösség nem függ egymástól, a hit is kevésbé motivál”.

Fordítsuk mindezt le: a fogyasztói, liberális világ csereszabatosnak véli a kultúrákat, és az azok alapjául szolgáló vallásokat. Nemcsak általában, hanem akár egyéni sorsok keretében is. Csakhogy felmerül a kínos kérdés: ha több millió békésen tüntető francia katolikus nem tudta elérni a családellenes törvények módosítását, akkor néhány géppisztolyos muzulmán hogyan tudta leszedni a Charlie Hebdo címlapjáról örökre az iszlám karikatúrákat? Miért bevett fogalom az iszlamofóbia és miért nem hallunk krisztianofóbiáról? Miért zengett a sajtó hónapokig Benedek pápa kitalált és valós múltjáról, és miért nem esik szó a Ferenc pápát hatalomra segítő Sankt Galleni csoportról, a Mafiáról? Hogyan viszonyul egymáshoz a „mérsékelt” és a radikális iszlám? Mi a különbség a szalafita államvallás és az Iszlám Állam szektája között? Mindezek a kérdések kívül esnek a jelenlegi értelmezési, pc kereteinken, de a közel-keleti események, illetve az újkori népvándorlás fejleményei, illetve a mainstream Európa szerencsétlenkedése azt mutatják, hogy attól még nagyon is érvényes kérdések.

Jobb, ha mi magunk próbálunk ezekre választ keresni, mert különben mások fogják megtenni helyettünk.