Jéghideg, matematikailag kiszámított profizmusát, taktikai érzékét emlegetik, továbbá, hogy szolid, tantis külseje milyen elszánt, sőt kőkemény politikust takar, olyat, aki professzori szinten ismeri a hatalom mikro- és makro-fizikáját. Most is szinte milyen észrevétlenül jött ki abból a veszélyes hullámvölgyből, amit migrációs politikájával okozott magának. Népszerűsége emiatt drasztikusan csökkenni kezdett, de a Bild am Sontag (persze jól időzített) felmérése szerint pillanatnyilag már megint a szavazók többsége óhajtaná, hogy folytassa kancellárságát. Még a szociáldemokrata szavazók ötvenöt százaléka is odavan érte; az SPD-nek ez több mint rossz hír: komoly figyelmeztetés.

(Kép forrása: itt.)


Népszerűségi hullámvölgyek ide vagy oda, Merkel imázsa alighanem telibe találta-találja a mai német jobboldali politikai kultúra igényeit. 1945 óta a németek többnyire ódzkodnak a sztárpolitikusoktól, utolsó „sztárjuk” a diktátor Adolf Hitler volt, ám a ’45 utáni német demokrácia jobboldali kancellárjai (Adenauer, Erhard, Kiesinger, Kohl, Merkel) azóta a tekintélyes technokraták, szakmai kiválóságok és/vagy az úgynevezett „olyan, mint mi” típusú politikusok köréből kerülnek ki. Utóbbira éppen Helmut Kohl és Angela Merkel a példa. Tulajdonságaikban, habitusukban a németek többsége hajlamos magára ismerni, sosem lebegtek elérhetetlen sztári magasságokban a nép felett.

Persze van abban valami a történelem szokásos fintorából, hogy Angela Dorothea Kasner, egy keletnémet evangélikus lelkipásztor lánya, az egykori NDK KISZ-ének, az FDJ-nek alapszervezeti agitprop. titkára Angela Merkel néven a CDU elnöke, majd háromszor is az egyesült Németország kancellárja lett. Jó regényíró tollára kívánkozna ez a többszörösen is csavaros karrier, nem különben az, hogy eközben a „kőkeményen” karrierista Angéla valamit mégiscsak megőrzött tömegeket vonzó, kissé bumfordi nőiességéből. Szoknyában meglehetősen kevesen láthatták eddig, talán azért, mert a szoknya csak belekavarna összetett imázsába, akkor már érdekes színvilágú nadrágkosztümjei sokkal jobban - mert egyszerre - fejezik ki foglalkozását és személyiségét.

Mondják, hogy Donald Trump győzelme után most Merkel a transzatlanti establishment erős liberális bástyája, minden reménysége. Nem tudom, így van-e, mert Trump elitellenes kampánya ellenére maga is masszív tagja lehet ennek az elitnek, erről még a hamarosan leköszönő Obama is igyekezett gyanakvó európai szövetségeseit meggyőzni. Valóban, Hillary Clinton (a másik nadrágkosztümös) jobb lett volna, hiszen ő már nem egyszer bizonyított, de ne skatulyázzuk be előre Donaldot, okozhat ő még kellemes meglepetést.

De akárhogy lesz is majd az Egyesült Államokban, Németországban jelenleg Merkel a legesélyesebb arra, hogy gátat szabjon az elitellenes politikai áradatnak. Mivel a mai német szociáldemokrácia nemigen képes kitörni a másodhegedűs szerepkörből, a CDU-CSU – egyelőre – Merkelben látja a biztosítékot arra, hogy egyfelől az SPD másodhegedűs szerepe fennmaradjon, másfelől, hogy ne törjenek át a körön kívüli, vagyis az elitet támadó pártok.

Egyelőre benne látják, pontosabban egyelőre még.

Mert az idei tartományi választások eredményei jól mutatták, hogy a „Mutti” népszerűsége ellenére, a halmozódó szociális feszültségek bázisán izmosodik (főleg szélsőjobbról) a másik Németország is. Repedeznek a hagyományos eresztékek, s nemigen érezni, hogy a feszültségek csökkennének. Aligha véletlen, hogy a német konzervatívok minapi álláspontja szerint a nagytőke eminens érdekképviselete mellett ideje már a vesztesek felé is fordulniuk, különben baj lehet.

Mert a politikában nem csupán a „soha” tilos szó. Van még egy. A „mindörökké”.