Lehet persze, hogy e homály nem véletlen.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió között idestova két éve tartó szabad kereskedelmi és beruházási tárgyalásokra gondolok, angol „becenevén” a TTIP-re. 

Tárgya ezeknek egy olyan politikai dilemma is, amelyre nagyon nem mindegy, mi lesz a megoldás: a válasz ugyanis egész világunkat átalakíthatja.

Látszólag ártatlan a kérdés, pedig nem az.


Dönthetnek-e a cégek és az államok közötti vitás gazdasági kérdésekben úgymond választott bíróságok? Ha egy multinacionális befektető elégedetlen az adott országban elért profitjával választott bíróság elé viheti-e sérelmeit? Például azért, mert a fogadó állam egészségügyi, környezetvédelmi intézkedésekkel védi saját állampolgárait, s emiatt csökken a multi profitja? 

Az Egyesült Államok ezerrel „nyomatja” az igent, azazhogy legyenek ilyen bíróságok, míg az Európai Unió megkérdezett polgárainak túlnyomó többsége szerint szó sem lehet róla. Ám ez nem akadályozta meg az Unió vezetését, hogy szintén az igent támogassa. S ha aztán a választott – azaz nyilván kellően kondicionált – bíróságok a cégnek adnak igazat, az állam máris utalhatja a büntetést pusztán azért, mert védeni merészelte polgárai érdekeit.

A pénzen túl itt persze a gazdaság és a politika kibontakozó, sőt erősödő csendőrpertujáról van szó. A multik immár foghegyről tegezhetik az államot, az meg levett kalappal visszamagázhatja őket.   

Beteljesülni látszik a trend, mi szerint a politikai osztály szerte a világon egyre inkább a multik ügyintézőjévé válik. A demokrácia hasznos díszlet csupán amint azt az EU-polgárok véleményének említett semmibevétele olyan példaszerűen mutatja.  Nota bene, egy cég sohasem a demokrácia terepe, a cég eleve parancsuralmi gépezet...

(Kép forrása: itt.)

Teoretikusan fogalmazva: a gazdaság transznacionális folyamatainak hatására markánssá vált a törekvés a politika cégesítésére.  A nemzetközi politika igazi döntéshozói ma már nem a nemzetállamok, hanem a multicégek és a környezetük alkotta szuper-struktúra. Kétségtelen, e szuper-struktúrán belül léteznek még nemzeti dominanciák, egyeseket előnyökhöz juttat ez a struktúra (ezen nemzetek száma elég korlátozott), másokat pedig ha kell, lenulláz (az ő számuk viszont jelentékeny). Ezzel együtt a globalizáció mára már valamiféle informális cégszerű „világrendet” is létrehozott, csupán egyetlen bökkenőt nem sikerült még megugrania.

A politika változatlanul nemzeti szinten szervezi meg önmagát, s nem jöttek még létre olyan világpolitikai szintű transznacionális intézmények sem, amelyek kiválthatnák ezt a formálisan még nemzetállami dominanciát. A profit hiába lett transznacionális, a demokratikus politika lényege a voks változatlanul nemzeti jellegű maradt. Ráadásul a transznacionális gazdaság a saját működési költségeit, saját veszteséghányadát kizárólag a politika nemzeti szintjeire terheli. Ha a multi valahonnan kivonulva romokat hagy maga után, a társadalmi romeltakarítás munkája az adott nemzeti politika keretei között működő politikusokra marad. Márpedig az emberek egyelőre még többnyire nemzeti szereplőkre szavaznak, nem erre vagy arra a multira (legföljebb a komprádorára), s nem is a Világbankra. Ha a romeltakarítás nem sikerül, az előbbieket zavarják el, nem a szuper-struktúrát.

Csakhát a „minden hatalmat...” kezdetű mondatok rosszul csengenek a történelemben. Leninék a szovjeteknek akartak minden hatalmat, bele is buktak.

Akik ma a multiknak akarják ugyanezt – idő kérdése csak – szintén belebuknak.