Talán nem újszerű megállapítás, ha azt mondjuk, hogy poszt-posztmodern ember erkölcsi, morális és egyben politikai „meghibásodását”, gondjainak és gondolkodásmódjának okát és magyarázatát valahol Isten elhagyása környékén kell keresnünk. Ahogy Koszorús Ferenc, a budapesti zsidóság 1944-es megmentője emlékirataiban fogalmazott: „A bajok gyökerét ott találjuk meg, ahol és amikor ki merték mondani az Isten tagadását, s a bajok ott és akkor váltak zülléssé, az emberiség vesztébe rohanásává, ahol és amikor intézményesítették Isten tagadását”. Hogy ez hol és mikor történt meg, nehéz pontosan megmondani – túl is feszítené egy blogposzt kereteit –, de bizonyos, hogy valahol a humanizmus, majd azt követően a felvilágosodás hozta el az ember önnön megistenülése iránti vágyát.

Moralitással, etikával, erkölccsel, végső soron a fennálló társadalmi renddel kapcsolatos vitáink, problémáink lényegében abból fakadnak, hogy az Ember önmagát, illetve a 21. századra saját boldogságát helyezte abszolút középpontba, ennek rendel alá mindent – elfelejtve, hogy igazából teremtett lény, Isten műve. Elfelejtettük, hogy van felettünk valaki, és hogy az igazi szabadság és boldogság megtalálása nem e Földön történik, pontosabban szólva ezen tartalmak nem evilági, hanem e világon túli, transzcendentális jellegűek.


Mindettől azonban az Emberiség nagyon eltávolodott. Saját, ősbűntől eredeztethető gyarlóságunk, korlátaink elfogadása és a teremtett világ tisztelete helyett a természetes gondolkodási sémává önmagunk kiteljesítésének, megvalósításának és „megélésének” dogmája vált. Megtalálható ez az élet valamennyi területén, nem pusztán a populáris kultúra és a fogyasztói piacgazdaság horizontján. A modern pszichológia a világgal történő tökéletes harmónia elérést tűzi ki célul, elfeledve, hogy a problémák és a megoldandó gondok a világ természetes részei, hogy „az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga”. Ahogy azt állítólag egyszer Pilinszky mondta: „Az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők. Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség”.Az új paradigma viszont az érzékenyítő tréningekkel, safe space-ekkel és trigger warningokkal körülbástyázott kényelem látszatbiztonsága – küzdés nélkül.

Az új gyermeknevelési praktikák azt tanítják, hogy ne szorítsuk korlátok közé a kisdedet – „fiatal felnőttet” –, engedjük, hadd bontakoztassa ki minden téren kreativitását, ne határolják be kiteljesedését társadalmi normák, hagyományrendszerek, előítéletek, a múlt tapasztalatai alapján kiformált tudás és tapasztalat. A Múlt ezen gondolkodásmód szerint rossz, mert megbéklyóz, gúzsba köt, ahelyett, hogy tér nyílna a konvenciók lebontásának és a fejlődésnek.

Ahogy arra Yuval Noah Harari, egy ateista izraeli jövőkutató felhívja a figyelmet, az emberiség orcáját a 21. században a halhatatlanság, az örök boldogság és a megistenülés céljai felé fordítja. És bár eszmefuttatása egyáltalán nem veszi figyelembe az ember teremtett mivoltát és korlátait, azt helyesen írja le, hogy Isten „ledöntése” után először csak a boldogságra való törekvést („pursuit of happiness”) tűztük ki célul, mely mára egyenesen a „boldogsághoz való jogra” változott, illetve azzá változtatták. „Valósítsd meg önmagad!”, „Ne hagyd, hogy az álmaid csak álmok maradjanak!”, sugallja az én-központú „civilizált” világ, vagy „jobb esetben”, mikor néha rádöbben, hogy ez azért elég önző dolog, mímelt bűnbocsánatot keres: szekularizált jótékonykodással, a tolerancia és az egyenlőségelvűsdi mindenek feletti hirdetésével. Új bálványokat, vallásokat kreálunk magunknak, mint a környezetvédelem vagy a nagybetűs „Tudomány” mely egyáltalán nem arról szól, hogy óvjuk meg, amit Isten adott nekünk, vagy, hogy megértsük saját korlátainkat, hanem hogy legyen valami valláspótlék, melyet áhítattal hirdethetünk, illetve amire mindenek alapjaként hivatkozhatunk.

A modern tudomány nem látja igazoltnak „tudományosan” Isten létét, ezért elveti a lelket, mint olyat, illetve a lélek halhatatlanságát. Az Embert – pontosabban minden egyes embert – tekinti hivatkozási pontnak. És bár lehet, hogy algoritmusok segítségével választ tud adni biológiai vagy technikai problémákra, morális-etikai kérdéseket nem lehet, illetve nem lehetne tudományosan igazolni (persze az új farizeusok a semlegesség és a tolerancia eszközeivel ezt is megpróbálják). Viszont Isten elvetésével megszűnik az abszolút viszonyítás, értékítélet lehetősége: az egyes ember mondja meg, mi a jó és mi a rossz. És mivel az embernek – állítólag – ez hatalmában áll, minden relatívvá válik, illetve mivel nincsen már abszolút erkölcsi mérce és gát, az ember mindenből többet akar. „Azt csinálunk, amit akarunk”, hirdeti a posztmodern: ez a vágyak és igények kielégítésének kultúrája. Mivel minden relatív és minden(ki) egyenlő, senki és semmi sem mondhatja meg, abszolút értelemben mi jó és mi rossz. Ha valami jó érzés, akkor azt csináljuk csak – különben nem vagyunk, nem lehetünk szabadok.

Ahogy a „bontakozz ki!”, „döntsd le a korlátokat!”, „ne ismerj akadályokat!” filozófiája igaz a populáris kultúrára, a fogyasztói világra, a modern pszichológiára vagy az új gyereknevelési tanácsokra, úgy igaz persze a jogi kultúrára is: ezt hívjuk emberi jogi fundamentalizmusnak. Az új papság, a jogvédők, a „civilek” lényegében ezt hirdetik, mikor minden emberi vágyból, minden emberi igényből alapvető emberi jogot formálnak és „alapjogiasítják” az életet. Az állam „eltitkol” előttünk valamit? Jogunk van megtudni! Az állam nem ad alapjövedelmet munka nélkül? Jogunk van megkapni! Az állam nem biztosítja a menedékjogot? Jogunk van hozzáférni! Az állam nem biztosítja mindenkinek a házasságot? Pedig mindenkinek mindenkivel joga van hozzá: szerintük ez a szabadság. Az ókori görögök a szabadságot úgy értelmezték, hogy szabad az, aki szabadon rendelkezik ideje felett. A bibliai értelemben vett szabadság az, hogy az ember szabad, illetve megszabadíttatott a bűneitől. A modern ember szabadságát viszont csak jogi értelemben tudjuk definiálni – mert kínos lenne bevallani, hogy a „még többet akarok!” kultúrájában, az individualista modern társadalomban, az önnön vágyak alá rendelt, növekedés-fetisiszta létben valójában nem vagyunk szabadok.

Vegyük csak a sokat emlegetett IT-forradalmat. Az digitalizáció látszólag kényelmesebbé, szabadabbá teszi az életünket – ez az írás is egy számítógépen született, blogfelületre íródott és okostelefonon is olvassák majd többek (remélem) –, de észrevétlenül valójában a gépek rabjaivá válunk. Ráadásul a felgyorsult információáramoltatással- és hozzáféréssel azt sugallják, hogy ha nem értesülünk valamiről, nem a lájkolunk valamit virtuális térben, nem posztolunk eleget magunkról – akkor a fizikai valóságban sem létezünk, így szabadok sem lehetünk. A hirdetett kényelem, okostelefon, okosotthon és a félreértelmezett, alapjogiasított szabadság-felfogásunk pedig az örökös pörgés, a pillanat megélésének vágya által valójában csak görcsösebbé, stresszesebbé tesz minket. Valóban szabad időről, valódi, bűnöktől szabadulásról már nem is beszélünk – csak arról, hogy nekem, az egyénnek, az Énnek mihez van joga.

Viszont a világgal történő deszakralizált, küzdésmentes lelki harmóniát sosem fogjuk elérni. Az önmaga kibontakoztatására ítélt gyermek egy neveletlen tahó lesz, a szülei meg elmebeteggé válnak. Az örökké a földi vágyait hajszoló ember sosem lesz elégedett, a küzdésmentes „ingyenjogokat” hirdető emberi jogi izé a „unity in diversity” eszméjével csak a káoszt és a rendetlenséget éri el (ld. migránsválság). A folyamatosan a Szílcium-völgy startup-fetisizmusában élő techjunkie számára eggyé válik a virtuális és a teremtett világ, és azt hiszi, hogy teljesen normális, ha egy sörözőben az ötfős társaság nem beszélget, hanem csetel. A tegnap luxusából mára mindig szükséglet lesz. És az utópisták hiába küzdenek új messiásuk, a multikulti Világfalu eljöveteléért, a Föld sosem fog mennyországgá válni.

Persze ez mind lehangoló – ugyanakkor nem elkerülhetetlen. Lehet, hogy ma nem „korszerű” felhozni: „a mindenség” digitalizációja nem biztos, hogy hosszú távon jó. Lehet, hogy populistának számít, ha valaki a totális egyenlőségelvűsdi és az „ahány vágy, annyi emberi jog” gondolata helyett a társadalmi hierarchiát, a rendet, a homogenitást, és – már elnézést – a nyílt társadalom csábító eszméjével szemben a zártságot hirdeti. Lehet, hogy ma nem ez a fősodor és az is világos, hogy a konzervatívok mindig éppen az aktuális, adott történelmi helyzetben sopánkodtak a világ erkölcsi romlása felett.

Ugyanakkor a konzervatívok számos történelmi esetben tudták feltartóztatni a „fejlődést”, útjába állni a „haladásnak” – főleg akkor, amikor a „reakciósok”, nevükkel ellentétben, reagálókból kreatívvá váltak, nem ijedtek meg az aktuális polkorrektek szidalmaitól és ki tudtak lépni az ő világértelmezésükből, visszatérve Istenhez. Nem kell visszahőkölni a liberálisoktól, nem muszáj az ő kottájukból játszani, nem szükségszerű, hogy akár etikai, akár jogi kérdéseket az ő fogalomrendszerükön belül válaszoljunk meg. Egyszerűen ki lehet akár azt is mondani, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Cselekedjünk tehát az angol mondás szerint: „Do the best – God will do the rest!”.

 

(Kép forrása itt.)