Két, a maga nemében roppant szórakoztató interjúval lettünk gazdagabbak (itt és itt).

Vagy naivitásra, vagy arcpirító cinizmusra tudok csak gondolni magyarázatként. Tertium non datur. Az emberarcú jobbikos azt kéri számon a magyar kormányon, hogy legyen értékelkötelezettebben keleti nyitás-párti, a szankciós politika amerikai felelőse pedig a Közös Értékek 101-et vezeti elő.


Az, hogy egy országnak nincsenek hosszú távon barátai, csak érdekei, nem a putyinista harmadik út képviselőinek a gondolata, hanem a XX. század vezető, mélyen megbecsült európai politikusaitól származik. A brit, vagy francia Machtpolitikhoz képest egyébként a közép-európai országok jellemzően értékelkötelezettebbek, és hajlamosak jobban hinni olyan dolgokban, amiken a mainstream európai Machtpolitik képviselői a tea/bagett mellett jóízűen mulatnak. Nagyhatalmakra különösen jellemző ez, és épp a közép-kelet-európai országok érezhették ennek eredményét a XX. században nem egyszer (elég, ha a danzigi korridortól eljutunk Teheránig és Jaltáig). Az önrendelkezés nemes eszméjét is elvileg az amerikai 1917-es háborúba való belépésnek köszönhetjük, aztán a wilsoni pontokat valami furcsa véletlen következtében szelektíven alkalmazták.

Nem kell kiforgatnunk a világot a sarkaiból, ugyanúgy működnek a nagyhatalmak most is, mint korábban. Esetleg néha sztaniolt cserélnek. Aki nem most pattant le a falvédőről, az maximum mosolyog azon, amikor az orosz elnök a nemzetközi szerződések betartásának fontosságát hangsúlyozza, meg amikor az amerikai vezetők demokráciára meg emberi jogokra hivatkoznak. Annyira szakállasak már a példák, hogy hagyjuk is a felsorolásukat. E hangzatos elveknek komoly használati értékük van, mert így nem kell a csubakka-védelmet használni helyette.

Ezt érdemes észben tartani akkor, amikor megfontoljuk a Jobbik felvetését a keleti értékközösségről egyrészről: mert ma ugyanúgy érdemes volna az EU-és a NATO-tagság mellett szavaznia a magyaroknak. (De ugye nem gondolja a Jobbik sem, hogy efféle tagságokról kétévente kéne szavazni? Értjük mi a plebiszcitárius lelkesedést, csak nem szeretjük.) Nem valamiféle Közös Értékek miatt, ezek köré nyugodtan árkot röhöghetünk – egyszerűen azért, mert érdekünk. Jobb ezeken belül, mint ezeken kívül, ennyi, és nem több.

Másrészről nem vehetjük komolyan, hogy az amerikaiak és az oroszok – ki-ki a maga eszközeivel – filantrópiától indítva avatkozik be Ukrajnában, és hogy a két nagyhatalomnak vérzik a szíve az ukrán szabadságért.

Nem kell ezen meglepődni, ilyen a dolog természete. Mi már talán elfeledtük, mit mondott annak idején J. F. Dulles külügyminiszter Dallasban 1956-ban. A politika a valóságban játszódik, az pedig nem feltétlenül kellemes hely és idő.