A kormányátalakítás rendkívüli, ám egyáltalán nem szokatlan politikai eszköz, amelynek sajátos dinamikája van. A médiában elhúzódó találgatások és jelölt-castingok csak rontanak a kormányok helyzetén, míg a váratlan, „fentről” levezényelt kormányátalakítások az új irány körüli – inkább pozitív – várakozásokat erősítik.


Kormányátalakítás alatt azt értjük, amikor a hivatalban lévő miniszterelnök változtat kormánya összetételén. Ez történhet a kormánytagok, vagy a kormánytöbbséget adó parlamenti pártok cseréjével, esetleg a miniszteri portfóliók átszabásával.

Ilyen jelentős lépéssel általában a közhangulat érdemi változására akarnak politikai választ adni: Kedvezőtlen esetben a népszerűség – kormányzati ciklusok közepén menetrendszerűen érkező – mélypontja, vagy a kormánypárt(ok) választási vereségszériája lehet a kiváltó ok. Kedvező esetben a kormánypárt újraválasztása (mint 2006-ban az MSZP, vagy 2014-ben a Fidesz esetében) ad lehetőséget a kormány átalakítására.

A tapasztalat szerint politikailag akkor „kifizetődő” a kormány átalakítása, ha a kormánytöbbség ezáltal politikai ballaszttól szabadul meg, vagy az új kormánycsapat egyben friss lendületet is ad a kormányzati munkának.

(Fotó: MTI/Illyés Tibor)

Egy minisztercseréhez persze szükség van személyi és programbeli alternatívára is, azaz olyan kormányképes politikusokra, akik amortizálódott hivatali elődjükhöz képest hatékonyabbak, más szakmai/politikai hangsúlyokat tesznek, jobban kommunikálnak, vagy akik jobban bírják a miniszterelnök és a kormánypárt(ok) bizalmát.

A kormányok csak a legritkább esetben engednek a külső – média-, lobbi-, vagy politikai – nyomásnak, és szeretnék azt a pillanatot leginkább maguk meghatározni, amikor a kormányátalakítás tényével a nyilvánosság elé lépnek.

Szerintem most nincs ilyen pillanat.