Őseink Tündérkertje, Erdély – a patetikus megfogalmazás valahol mégiscsak megérinti az embert, amikor átlépi a Királyhágót. Az 1918-ban elveszített területek közül a magyar nemzeti identitás szempontjából a legnagyobb, már-már misztikus jelentőséggel Erdély bír. Erdély a magyar kulturális teljesítmény egyik ősforrása volt, és az a mai napig is.


De mi történt Erdéllyel? Hogy kerülhetett arra sor, hogy ma már nem a „másik magyar haza”? Kevesen veszik figyelembe, hogy a nagy törökellenes felszabadító háborúk után a 18. században egész Közép- és Kelet-Európában egy újkori népvándorlás zajlott le. A török elől menekülő szerbek részben a Bácska és a Bánát területére, részben pedig Novorosszija (a mai Ukrajna) területére költöztek át. Helyükre albánok és más muszlim csoportok kerültek. A Kárpát-medence teljesen elpusztult központi területeire pedig részben szlovák és német telepesek érkeztek. Érkeztek magyarok is, és nem csak a Felvidékről meg a Dunántúlról, hanem Erdélyből is.

Erdélyben a lakosság belső arányai ebben a korszakban változtak meg döntően. Az 1713-ban a császári és királyi udvari hatóságok által végzett felmérés szerint Erdély lakóinak nemzetiségi megoszlása a következő volt: 47% magyar, 34% román, 19% német. Mindez a következő évtizedek alatt megfordult. Erdélyből a magyar parasztok az Alföldre vándoroltak ki, a helyükre pedig a Kárpátokon túlról érkeztek románok, a korszakban jelentős létszámnak számító, mintegy 4-500 ezres tömegben.

(Weber Henrik: Magyarországi népviseletek. Kép forrása: Wikipédia.)

Az 1986-ban Budapesten kiadott, a Ceausescu-rezsimben óriási felháborodást okozó háromkötetes Erdély története című mű megállapításai szerint: „Anélkül, hogy most a becslések értékelésével foglalkoznánk, jelezzük röviden azt, amit a történetírás a bevándorlás okairól megállapított: a fanarióta-uralommal súlyosabbá válnak a havasalföldi–moldvai román paraszt terhei, s Erdélyben nagyobb biztonságot, fejlettebb civilizációs feltételeket remél.”

Hozzátehetjük: a magyar birtokosok pedig olcsóbb, jobban kezelhetőbb munkaerőt reméltek. Mai szóval élve az integrációs folyamat nem volt zökkenőmentes. Ennek voltak egyes fejezetei a Horea-Closca vezette véres felkelés, vagy az 1848-49-es magyarellenes kampányok.

A folyamat 1918-ban ért véget: ettől fogva már a kisebbségbe került magyarságnak kellett a beilleszkedés és a megmaradás kérdésével foglalkoznia.