A „populista” a demokratikus ellenzék média-szótárában rögtön a „komcsi” és a „náci” után következik. (Ámbár ne nagyon osszuk ki a dobogós helyeket, mert sorrendjük alighanem a szituációtól függ.)


Aki balról támadja a neolib mantrát, az a „komcsi”, aki jobbról opponálja, az a „náci”.  Valahol persze végül összeérnek, csupán a színezetük más: az egyiké vörös, a másiké barna. Kedvenc történeti bizonyíték erre, hogy a harmincas évek Németországában Walter Ulbricht és Ernst Röhm egyazon teherautó platójáról közösen uszítottak – a szocdemek ellen. (Ifjabbak kedvéért: Ulbricht volt a vörös, Röhm, a barna.)

Ez akár még így is lehetett (így volt). De a mára nézve ebben akkor is van itt egy bökkenő. Annak idején a komcsik és nácik a szocdemek ellen szónokoltak, csakhogy manapság már a szocdemek is „komcsik”. Ma már mindenki az, aki az Egyetlen Neolib Igazságot balról kétségbe vonja.

–Mi mindenkivel toleránsak vagyunk, kivéve persze a szélsőségeket. Mert azokkal aztán nem – mondotta volt egyszer egy neolib körökből kiszakadt jelentős Valaki (sajnos már nem él).

–Ja, hogy rajtunk kívül mindenki szélsőséges?! Arról nem tehetünk...

Ad abszurdum, e logika szerint szélsőségesek például a svédek is, akikről manapság Magyarországon pozitív összefüggésben nemigen esik szó, noha már elég régóta s mind a mai napig meglehetősen sikeresek. Róluk persze merészség volna kapásból azt állítani, hogy „komcsik”, illetve hogy „nácik”, jöjjön tehát a harmadik megoldás, legyenek inkább „populisták”, egy fokkal az mégiscsak jobban hangzik.

Mit is csinálnak a svédek? 

A piacot nyakló nélkül nem eresztik rá a társadalomra. A nagy társadalmi különbségeket mindenkire nézve veszélyesek tartják, mondván, hogy könnyen harci helyzetek fakadhatnak belőlük. Márpedig az emberi társadalmak többek közt attól emberiek, hogy olykor némi együttműködés is fellelhető bennük. (Nota bene, akárcsak az okosabb állatfajoknál. Könnyű persze a hódoknak, meg a hangyáknak, ők még nem ismerik a piacot, hódváraikban és a termeszeikben nem működik még a piac istenségét hirdető ideológia.) A svédek már a XX. század első felében sokat szenvedték a „hadd menjen” kapitalizmustól, s azóta más megoldáson törik a fejüket. Az 1938-as Saltsjöbadeni Egyezmény óta a munkavállalók-munkaadók-állam együttműködése társadalmuk legfőbb vezérlőelve. Felismerték, hogy a piac szülte kirívó egyenlőtlenségeket úgy lehet mérsékelni és orvosolni, ha az osztályharcos konfliktusok moderálását inkább az államra bízzák, mindenkinek úgy az előnyösebb. Sőt, ha a gazdag nem fél a szegénytől, a szegény meg nem fél a gazdagtól, attól hosszabb távon ráadásul egyre kevesebb lesz a szegény.

Egyszerű, de bonyolultan megvalósítható gondolat, amit a szociáldemokraták izzadtak ki, s olyan jól csinálták, hogy azóta a svéd konzervatívok is őket akarják utánozni. Hasonulnának hozzájuk, mi több, szociálisan még érzékenyebbek is lennének náluk – éppen fordítva tehát, mint ez mostanság szokás Európában. 

Egyszóval mindahányan populisták.

Ezzel együtt, pontosabban épp ezért a „népnek hazát teremtő” úgynevezett folkhemmet programjaikkal a svédeknek már a harmincas évek nagy válságát is sikerült átvészelniük, s szociálisan ma is biztonságosak, gazdaságilag pedig versenyképesek. Hol sikerült ezt neoliberálisoknak így elérniük?

Miért ne lehetne tehát a megújulni kívánó magyar baloldal is populista?

Ehhez először is a neolib fogalmi készlet zűrzavarától volna ildomos megszabadulnia.

Magyarán sürgősen szótárt kellene cserélnie.

Akár már most, május elsején is.