(Kép forrása: itt.

Három pénzügyi és egy szimbolikus jelentősége van annak, hogy visszafizettük az utolsó részletét az EU/IMF hitelnek.


1. Az első, hogy ez a hitel közel sem volt annyira olcsó, mint amilyennek beállították. A forrásköltség, a közvetlenül és közvetetten fizetett kamatok értéke 2013 márciusáig közel 11 százalékos volt, ami fölötte van az állampapírok után fizetendő kamatoknak. Az Európai Bizottság és az IMF felé valóban csak 4-5 százalékos forrásköltséget (elsősorban kamatot) kellett fizetnünk, ugyanakkor létezett egy másik, közvetett költsége is a hitelfelvételnek. Az EU/IMF hitelek jelentős részéből a lejáró államkötvényeket finanszíroztuk, a pénz így közvetve a korábban az államadósságot finanszírozó pénzügyi szereplőkhöz került. Mi történt ezzel a pénzzel? Bekerült az MNB forrásoldalára. Ezt mutatja, hogy az ún. kéthetes jegybanki betétállomány a felvett EU/IMF hitelek arányában 800 milliárd forintos szintről 5000 milliárd forintra duzzadt, ami után a jegybank a mindenkori jegybanki alapkamatnak megfelelő kamatot fizeti a betétes bankoknak. A 2013 márciusi jegybankelnök váltásig pedig a jegybanki alapkamat 5-11,5 százalék között mozgott (lásd az ábrán a piros vonalat), átlagos értéke 6,5 százalék körül alakult. Az EU/IMF hitelek költségénél ezt a tételt is figyelembe kell vennünk. Így a hitel már nem is olyan olcsó, hiszen közel 11 százalékos forrásköltséget fizettünk utána, ami 2010 után minden esetben meghaladta az államkötvényekkel történő finanszírozás költségeit (lásd az ábrán az államkötvények kamatait). (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy EU/IMF hitel nélkül a 2008-as pánikban lehet, hogy nem lett volna, aki finanszírozza a magyar államadósságot, de akkor fel kell vetni azt is, hogy miért kerültünk 2008-ra olyan helyzetbe. A közgazdaságtan sajátossága, hogy nincsenek egyszerű és egyértelmű magyarázatok. Minden mindennel összefügg.) A jegybanki alapkamat folyamatos csökkenésével és a kéthetes jegybanki betétállomány korlátozásával az EU/IMF hitel közvetett költsége fokozatosan és drasztikusan csökkent.

2. Az utolsó, 1,5 milliárd eurós részlet visszafizetése kapcsán közel 2 százalékponttal csökken az államadósság külföldi devizában fennálló része. A devizaarány 2011-ben még 49 százalék volt, ami 2016 február végére 32 százalékra csökkent, az év végére pedig 27-28 százalékra csökkenhet az ÁKK tervei szerint. Ha pedig ez az érték 30 százalék alatti, akkor ez a Moody’s-nál egy kategóriával jobb minősítést jelent. Magyarország pedig már csak egy kategóriára van a befektetésre ajánlottól. Amennyiben a felminősítés legalább két hitelminősítőnél bekövetkezik, akkor olyan nagy nyugdíjalapok is vásárolhatnak majd magyar állampapírokat, amelyeknek a szabályzata egyébként tiltja, hogy befektetésre nem ajánlott értékpapírokat vásároljanak. Bár a piac már részben beárazta a felminősítést, amelynek következtében a magyar állampapírok kamatai drasztikusan csökkentek az elmúlt években (lásd az ábrát), a potenciális keresletbővülés minden egyéb tényező változatlansága mellett a kamatok és az államháztartás kamatterheinek további csökkenését eredményezheti. Ennek eredményeképpen több juthat egészségügyre, oktatásra.

3. 2010 óta a lakossági állampapír állomány aránya 4 százalékról 18 százalékra emelkedett. A belföldi szereplők kezében lévő állomány aránya pedig 30 százalékról 50 százalékra nőtt. Amennyiben az államadósság jelentős részben hazai szereplők kezében összpontosul, az államadósság belső ügyünkké válik. A jövedelemátcsoportosításra belföldi szereplők között kerül sor, így a kamatokat is nagyobb valószínűséggel költik el idehaza a tulajdonosok.

Ábra: a jegybanki alapkamat és az államkötvények kamatainak alakulása Magyarországon (2007 január – 2016 március között)

+1. Az EU/IMF hitelek visszafizetése és államkötvényekre cserélése azt bizonyítja, hogy a magyar államadósság mindenféle intézményi védőháló nélkül a piacról finanszírozható. Ez annyira nem új információ. A jelentősége ezért szimbolikus. Sokkal fontosabb ehhez kapcsolódóan, hogy mára már az Európai Bizottság és az IMF közgazdászai is elismerik a görög válságkezeléstől eltérő magyar válságkezelés eredményeit. Nem volt ez mindig így. A 2010 utáni magyar gazdaságpolitikának jelentős nemzetközi szakmai ellenszélben kellett helytállnia. Mára bebizonyosodott, hogy a fősodratú közgazdaságtan válságkezelési receptje, vagyis hogy válság idején megszorításokat kell végrehajtani, vissza kell fogni a reálbéreket, drasztikusan csökkenteni kell a szociális kiadásokat (ide sorolva a nyugdíjakat is), nem feltétlenül célravezető. Görögország ezt a receptet követve egyre mélyülő örvényben találta magát, a GDP-je 25 százalékkal, míg a nyugdíjasok járadékának a vásárlóereje 50 százalékkal csökkent. Az olcsó hitelekért a görög lakosok nagyon drágán megfizettek. Magyarországon ezzel szemben 2010 után a válság terheinek megosztása volt a jellemző. Az állam a válságkezeléshez  bevonta a tulajdonosi jövedelmeket a különadók beszedésén keresztül, a Magyary Programmal magán is spórolt, míg 2010 után a reálbérek és a nyugdíjak már nem csökkentek tovább, sőt a nettó bérek reál értelemben 11 százalékkal növekedtek ezen idő alatt.

Természetesen nincs itt a hurráoptimizmus ideje. Hátradőlni nincs okunk, de a miheztartás végett érdemes megpihennünk ezen a kilométerkövön, már csak azért is, mert a valós válságkezelés alatt egy külön válságkezelés is zajlott és zajlik még most is. A közgazdaságtudomány eszmei válságának a kezelése.