Onnantól kezdve, hogy október végén a londoni alsóház megszavazta az előrehozott választásról szóló indítványt, a liberális média foggal-körömmel igyekezett bebizonyítani, hogy Boris Johnson nem fogja tudni megnyerni a választást, és marad a patthelyzet. A választók azonban – ahogy ezt az utóbbi évek számos európai és tengerentúli voksolása világossá tette – nem veszik készpénznek az establishment jóslatait, inkább mennek a saját fejük után. Így történhetett meg, hogy Boris Johnsonék fölényes győzelmet arattak a tegnapi voksoláson, a legfőbb ellenzéki erő, a Munkáspárt pedig történelmi vereséget szenvedett el. A Konzervatív Párt kényelmes többséget szerzett a parlamentben és – Boris Johnson szavaival élve – „erőteljes új felhatalmazást kapott” a brexit végigvitelére. Politikai szempontból ez az előrehozott választás valójában egy újabb népszavazás volt a brexitről, amelyen a brit szavazók kiálltak egy fontos – ám az establishment által egyre inkább elfeledett – európai érték, a demokrácia mellett.


A brit választópolgárok megelégelték, hogy lassan három és fél éve packáznak velük saját, választott képviselőik és a brüsszeliek. Azok az okok, amelyek miatt a 2016-os referendumon a kilépésre szavazók kerültek többségbe, az elmúlt bő három évben nemhogy megszűntek volna, de még inkább rányomták bélyegüket az unióra. A brit és az európai establishment továbbra sem figyelt oda a szavazókra, inkább úgy tett, mintha meg se történt volt a brexit-népszavazás. Teltek az évek, de Nagy-Britannia választott vezetői nem tudták, vagy nem merték vállalni a választói döntés végrehajtását. Aztán jött Boris Johnson, aki elvállalta, hogy véghezviszi a brexitet, és ezt a választók meg is hálálták neki, miközben példásan megbüntették azokat, akik három éve szabotálják a népakarat végrehajtását.

Hogy mi következik mindebből? Először is az, hogy Brüsszelnek meg kell végre értenie: nem kormányozhatja a kontinenst a választói akarat ellenében. Hosszú távon legalábbis semmiképp. Lehet mismásolni, lehet csűrni-csavarni a dolgokat, de végül így is, úgy is ki kell állni az emberek elé, és felelősséget vállalni az elmulasztott döntésekért.

A második tanulság, hogy a kontinens sorsát ismét a német-francia versengés fogja meghatározni – ennek az első jelei világosan kiolvashatók a francia elnök akcióiból. Macron már az új Európai Bizottság megválasztásának napján megkezdte Ursula von der Leyen trónfosztását: egy az Élysée-palotából megrendelt, Macron európai ambícióit és terveit taglaló Bloomberg cikk kerek-perec kimondta, hogy Franciaország átveszi a kezdeményezést és nem vár tovább a „béna-kacsa” Németországra. Macron üzenete világos: bejelentkezett Európa új vezetőjének, a német reakció pedig még várat magára. Nagyon reméljük, hogy szemben a történelmi tapasztalatokkal, ez most egy kooperatív versengés lesz az európai kontinens két nagyhatalma között.

Szorosan kapcsolódik az előző ponthoz a harmadik tanulság: itt az ideje, hogy Németország felébredjen csipkerózsika-álmából. A német politika és a német gazdaság ugyanis jelenleg tetszhalott állapotban van: nincs se terv, se potens vezető, aki képes lenne irányítani a kontinens legerősebb országát. Az egy helyben topogást pedig egy idő után mindig visszaesés követi.

Egy valami biztos: a brexit után Nagy-Britannia szövetségeseket fog keresni. Csak az Európai Unión múlik, hogy a szigetország kiben találja meg elsőszámú partnerét: az Amerikai Egyesült Államokban, vagy a 27 tagúra zsugorodott unióban. A következő évtizedek kapcsolatát most lehet megalapozni – vagy elrontani. Ez Európa utolsó esélye arra, hogy játékos maradjon a geopolitikai küzdelmekben, és ne csak a kispadról nézze a nagyok meccsét.

 

(Kép forrása: itt.)