Blöff volna?

Olaszország az EU egyik alapító tagja – és mostanság a migráció egyik leginkább érintett állama. Cél- és tranzitország egyszerre: aki nem Itáliát választja, onnan a szélrózsa minden irányába, de leginkább föl, a fejlett északi és nyugati országok felé tovább lehet spriccelni. Főleg a Földközi tenger felől érkeznek hozzájuk a migránsok, van, aki élve, van, aki holtan. Majd kétezer már a zsúfolt bárkákon elhunyt, avagy a tengerbe veszett emberek száma, noha még csak az év felénél tartunk.


Az olasz strandok fövenyeire ma nemigen lehet némi borzongás nélkül kifeküdni.

Signore Renzi fenyegetése jelzi: a fejlett Európa ideges, sőt ez már több idegességnél. Bevándorlási filozófiájukat egy olyan világra találták ki, amely régen tovatűnt. Hol vannak már a gazdaságilag prosperáló hatvanas évek, amikor a Német Szövetségi Köztársaságban a kétszázötvenezredik török vendégmunkást „sztárolta” az ottani sajtó, s csili-vili motorkerékpárt kapott ajándékba?  Nota bene, azért kellettek akkor a törökök, hogy a szociális komfortérzettől eltelt nyugatnémetek (sic!) helyett a nemszeretem munkákat ők végezzék el.

Csak aztán keményebb idők következtek. 

Globalizáció, a kétpólusú világ összeomlása, a jóléti szisztéma megrendülése, háborúk a Balkánon, háborúk a Közel-Keleten és Afrikában, pénzügyi, gazdasági világválság. Csupa olyasmi, ami megrecsegteti az eresztékeket. A széteső világban embermilliók élete fordult ki addigi kötöttségeiből, új népvándorlás kezdődött, miközben az Európai Unió intézményrendszere nemigen számolt az új helyzettel. (Pontosabban: ezzel sem.)

Pedig a 90-es évek második felében számos úgynevezett mediterrán-konferencia jelezte a migrációs trendet. 1996-ban Barcelonában egy spanyol szociológus azt mondta nekem, hogy a fejlett Nyugatot nem Kína fenyegeti, hanem azok a bárkák, melyek délről egyre gyakrabban tűnnek fel a láthatáron. Mihez kezdünk velük, nem kellene mégiscsak valamiféle erőd? 

(Kép forrása: itt.

Az idő tájt azért túlzásnak tűnt ez, mi több, blaszfémiának, mert akkoriban még szitokszó volt, ha valaki azt mondta: „Európa-erőd”. A kelet-európai piacokra tekintő Unió, s a csatlakozástól jólétet remélő Közép- és Kelet-Európa egyaránt a tágra nyitott kapujú Európában  gondolkodott, ha nem egészen ugyanazt értették is rajta.

Mindenesetre az említett konferenciáknak a politikára nézve szinte semmi foganatja sem volt.

Intézményes uniós válaszok híján ma ott tartunk, hogy az olaszok (s persze nem csak ők!) az eddigi esetleges állami tűzoltások helyett – amelyek, látjuk, strukturálisan nem enyhítenek a dolgon –  keményebb lépéseket fontolgatnak. Mindenki olyat, amilyet saját helyzete indokol.

Az persze még rejtély, mi az olaszok B-terve.

De akármi is, ha Európa strukturális megoldást akar, arra az összeurópai változtatás volna hatékonyabb.

Ha nem születik ilyen, alighanem mégis a spanyol kollégának lesz igaza.