(Képviselők az alaptörvény hetedik módosításának végszavazása előtt. Fotó: MTI/Kovács Tamás)

Egy biztos: az Alaptörvény hetedik módosításával egyszerűbb lett volna a helyzet. Az általános kérdés ugyanis az, hogy hozhat-e, illetve rákényszeríthet-e az Unió olyan döntést a tagállamokra, mely meghozatalára nincs is felhatalmazása? Ennek kapcsán a módosítás – nagyon helyesen – kimondta volna, hogy az uniós „hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát”. Tehát egyértelműen rögzítette volna, hogy hol kezdődik és végződik a „szuverenitás-transzfer”.


Ez azért lett volna lényeges, mert e téma általánosságban és a migráció kapcsán konkrétan is vitatott dolog. Az EU Bírósága és a német alkotmánybíróság évtizedek óta vitázik arról, hogy meddig terjednek az uniós szervek hatáskörei; mi van akkor, ha egy – akár hatáskör-túllépéssel hozott – uniós jogi aktus ütközik egy tagállami alkotmánnyal; illetve, hogy végső soron az ilyen „ütközést” ki jogosult elbírálni? Persze sokan hivatkoznak arra, hogy ezeket a kérdéseket az uniós szerződések rögzítik, csak hogy ez távolról sem igaz minden esetben: amellett persze, hogy a „kizárólagos(an uniós)” és az „osztott hatáskörök” valóban fel vannak sorolva, általános érvénnyel azt is rögzítik, hogy „az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, mely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének”. Tehát a szuverenitás-sértő uniós jogi aktusok – az uniós jog szerint is – jogellenesek. Hatványozottan jött ki ez a vita migránsügyben, ugyanis „A oldal” azt állította, hogy a menekültpolitika uniós hatáskör és pont, „B oldal” – köztük én is – pedig azt, hogy a kényszerbetelepítésnek köze nincs a menedékjoghoz, az szimpla bevándorlás-politika, ezáltal tagállami kompetencia. De ha még menekültpolitikának is minősülne, az uniós szerződések szerint e politika uniós megvalósítása sem érintheti „a közrend fenntartásával, illetve a belső biztonság megőrzésével kapcsolatos tagállami hatáskörök gyakorlását”.

Szóval a szuverenitás-vita nem új keletű, de nem is csak a migránsügyre korlátozódik: viszont azért tört mostanában ilyen erővel a felszínre, mert korábban a „hatok/kilencek/tizenkettek/tizenötök Európájában” nem feszült olyan markáns szociokulturális-politikai ellentét, mint a jócskán kibővített „huszonnyolcak Európájában”. A szovjet elnyomás alól – történelmi léptékben mérve – nemrégiben szabadult „új tagállamok” nyilván erősebben ragaszkodnak új/visszanyert szuverenitásukhoz, így esetükben ez (illetve az ezt sértő uniós beavatkozás) kiemelt jelentőséggel bír.

Szóval – belső jogi szempontból – e vitát zárhatta volna le, vagy legalábbis tehette volna le a szuverenitás-védő álláspont mellé a garast az Alaptörvény be nem következett módosítása. A Jobbik részéről „ideológiailag” ezért volt otrombaság ennek ellenállni, hiszen elvileg a „nemzeti-radikális néppárt” mi mást támogathatna, ha nem egy ilyen alkotmánymódosítást?

De ami történt, megtörtént, a kérdés, hogy mi jön most? Egyrészről az bizonyos, hogy az értelmezési vita folytatódik. Szerintem jelenleg is van olyan okfejtés, sőt, alkotmánybírósági érvelés is (ha csak párhuzamos indokolás szintjén), mely alapján kimondható, hogy „Magyarországot akarata ellenére tömeges bevándorlás eltűrésére kényszerítő egyetlen szabály vagy eseti döntés sem egyeztethető össze az Alaptörvénnyel” – azonban a módosítás nélkül ezen továbbra is lehet csámcsogni. Ráadásul az új szöveg azt is kimondta volna, hogy Magyarország alkotmányos identitásának védelme az állam minden szervének – így a bíróságoknak is – kötelessége, s ez fogódzót teremthetett volna a jogalkalmazásnak, kiváltképp az Alkotmánybíróságnak – azonban ez most szintén meghiúsult.

A folyamatban lévő eljárások viszont mennek tovább: egyrészről a „Magyarország kontra Tanács-ügy”, melyhez hasonlót indított Szlovákia is, s melyhez Lengyelország is csatlakozott. Ez az ún. „kvótaper”, mely a tavaly szeptemberi tanácsi határozatokról szól, s melyekről nagy valószínűséggel csak jövő tavasszal fog dönteni az Európai Unió Bírósága, s ha azokat jogellenesnek is találja, az legfeljebb eljárásjogi hibák, semmint tartalmi okok miatt lesz (az EUB-től ugyanis nehezen várható a tagállami szuverenitás védelme).

Másrészről még tavaly decemberben fordult az Alkotmánybírósághoz Székely László ombudsman, hogy az a fenti kvótaharátozat kapcsán értelmezze az Alaptörvény csoportos kiutasítás tilalmára vonatkozó rendelkezését, illetve azt, hogy kötelesek-e magyar szervek EU-s aktus végrehajtására, ha az alkotmányellenes, illetve ha azt az EU-s szerv hatáskörét túllépve alkotta meg. Ezen döntés tartalmi szempontból is hozhat újat, hiszen az AB végre tisztázhatja az EU-s jog és a magyar alkotmányos előírások viszonyát. Ezzel viszont az a bökkenő, hogy az adott eljárásban az AB nem egy jogi norma alkotmányosságát vizsgálja, hanem „csak” alkotmányértelmezést ad – tehát értelmez és nem megsemmisít. Az persze fogas kérdés, hogy adott esetben egy másik eljárásban az Alkotmánybíróság kiterjesztően értelmezi-e hatáskörét, hogy megsemmisíthetőnek minősíthesse az uniós aktusokat is vagy kizárja azok Magyarországon történő alkalmazását.

Mi marad hát? Jelen helyzetben a kormány könnyen nehéz helyzetbe tudja hozni a Jobbikot, amennyiben ígéretéhez híven kivezeti a letelepedési kötvényt és újra benyújtja az Alaptörvény vonatkozó módosítását – hiszen akkor elvileg a Jobbiknak nem lenne mire hivatkozva megtagadni annak támogatását. Persze azok után, hogy először a Jobbik javasolt népszavazást – melyet valójában csak félszívvel támogattak –, majd Alaptörvény-módosítást, de ahhoz feltételként először azt szabták, hogy csak a saját szövegüket hajlandóak támogatni, aztán azt, hogy csak akkor támogatják, ha a migrációs törvényeket kétharmadossá varázsolják, majd miután ez bekerült a javaslatba, kitalálták, hogy „igen” szavazatukat a letelepedési kötvények Alaptörvény-módosítást megelőző kivezetésétől teszik függővé, nem lehet tudni, mi lesz a következő politikai innovációjuk…

Mindettől függetlenül, ha végül a Jobbik – vagy bármilyen másik két országgyűlési képviselő – rájön arra, hogy mégiscsak nyárspolgári dolog a hazaárulás és egy újabb körben a kormány még egyszer előterjeszti a hetedik alkotmánymódosítást, még jól is járhatunk. Míg ugyanis a fentiekben említett „szuverenitásvédős” része a nemrég leszavazott indítványnak kifejezetten előremutató volt, addig a csoportos betelepítés tilalmára vonatkozó már kevésbé. Ezt rögzíteni önmagában persze helyes dolog, azonban mindenképpen ki kellene azt egészíteni az első menedék országának elvével, tehát azzal, hogy Magyarország csak akkor nyújt valakinek menekültstátuszt, ha az illető élete és biztonsága vándorlása során itt először nincs veszélyben. A sok percvita és politikai purparlé ellenére ugyanis a menedékjog továbbra sem egy globális szociális ellátáshoz való jog – s erről jó lenne nem elfelejtkezni.