Hogy a fenti felkiáltás lezajlott, vagy sem az nem tudható, minden esetre kifejez valamiféle mélyebb életérzést, hiszen több mint kétszáz évig fennmaradt. Mindez onnan jutott eszembe, hogy nagy cikk jelent meg a nagyon független ám kissé simicskista Index felületén „A Soros-birodalom ott vág vissza, ahol a legjobban fájhat Orbánnak” A cikk hírértéke pusztán annyi, hogy a Soros-birodalom idejét érezte egy európai hatáskörű ügynökség létrehozásának. Ezt nyilván a Junckerrel folytatott puszilkodás közben beszélték meg. A szervezet célja, hogy az egyes helyi emberjogista szervezetek kezdeményezéseit összeurópai szintre emelje, képviselve azokat Brüsszelben is. Nem is csoda, hiszen Marx óta az efféle szervezetek a „világforradalomról” szoktak ábrándozni, mindig meghaladva a kicsinyes nemzeti kereteket. Ennek oka feltehetően az a gondolat, hogy miután otthon nem értik meg őket talán majd máshol meg fogják.


Hogy egy efféle, emberjogi zabhegyezéssel foglalkozó szervezet munkássága tényleg a „legjobban fájhat Orbánnak” az enyhén szólva is kétséges. Igaz amúgy is nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – megmondani, hogy egyáltalán kinek mi fáj a „legjobban”. A cikk, tartalmát tekintve, nem is érdemel nagyobb figyelmet, a szokásos „álmodik a nyomor” kategória, az interjú alanya – miután nem egy ember, hanem egy típus – megérdemel némi figyelmet.

Típusnak nevezem, hiszen gyakorlatilag nincsenek egyéni tulajdonságai, olyanok, melyek megkülönböztetnék a többi „aktivistától”. Sokan azt hihetnék, hogy az interjúbéli Dénes Balázs egy új jelenség napfényes korunk terméke, ám ők tévednek. A mi Balázsunk archetípusa a hivatásos forradalmárnak amely elfoglaltság szép hosszú múltra tekinthet vissza. Az első ilyen világboldogító talán Hébert volt a nagy francia forradalom idején. A szerepkör lényege: soha ne végezz más munkát az emberiség boldogításán kívül. Minden ezen kívül hasznot hajtó tevékenység kicsinyes, visszahúzó és méltatlan. Felajánlja életét és vérét, de mindig készpénzt kér cserébe. Nagyon fontos, hogy sohasem konkrét embereket akarjon boldogítani, hanem valamiféle egy fogalom alá tartozónak vélt elvonatkoztatásokat. Ez azért lényeges, mert a konkrét emberekkel rengeteg baj van, míg a fogalmakkal alig, különösen ha én határozhatom meg a tartalmukat.

A magyar hivatásos forradalmár, mint a nevezett Balázs is, az ELTE-re, majd Amerikába jár egyetemre – rejtélyes forrásokból finanszírozva annak költségeit – majd azonnal elhelyezkedik valamely „civil” szervezetnél és nekiáll küldetése beteljesítésének.

'68 örökségének köszönhetően – na meg az általános meggazdagodásnak – ma már dúskálhatunk a hivatásos forradalmárokban. Van azonban ennek egy fura, tán kevéssé ismert következménye is. A forradalom bürokratizálódik. Az ifjú forradalmárnak nem kell már élete és szabadsága kockáztatásával új élcsapatot alakítani, forradalmi sejteket létrehozni. Már készen várják a külön erre a célra létrehozott szervezetek, kialakult ügymenettel, struktúrával és – ami a fő – rendszeres jövedelemmel, mert hát azért élni is kell valamiből. A feladat ugyanaz, mint bármely nemzetközi vállaltnál, meg kell mászni a ranglétrát, hogy a forradalmi táplálkozási lánc csúcsára jusson. Ennek során, ahogyan illik, ki kell nyalni egy csomó feneket és el kell taposni a konkurenciát. Réges-régen vége a carbonáró-romantikának, nincsenek titkos éji találkozók csuklyás malaclopó köpenyben.

A mi Balázsunk láthatóan a csúcsra jutott. Ezentúl egész Európában védheti a szabadságjogokat, miközben George bácsi fentről joviálisan mosolyogva integet. Orbán pedig mehet a szőlőbányák mélyére rettegni a forró ősztől.