Méltányos megfékezésüknek két világháború sokszor tízmillió katona és civil áldozata adott „némi” históriai nyomatékot.

Az 1945 után kialakult kétpólusú világ szükségképpen kétpólusú Európát jelentett, az integráció így eleve fél európai – politikai értelemben vett nyugati – integrációnak indult. Demokráciák és közel azonos gazdasági fejlettségi szinten álló országok alkották, hiszen a németek a győztesek nagyvonalú adósság-politikája és a Marshall-segély révén hamar utolérték önmagukat s a korabeli Nyugat-Európát.


A Közös Piacként kezdődött európai integráció hosszú időn át, lényegében a kétpólusú világ összeomlásáig (kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel persze tarkított) sokoldalú sikertörténet volt. Nem csupán gazdasági és politikai, hanem vonzó társadalmi mintát is sugárzott a világ – s benne kiváltképp Közép és Kelet-Európa – felé. A „létező szocializmus” alattvalói és fél-alattvalói a nyugati jóléti társadalmak példáját látták maguk előtt, az ottani biztonság- és életmintákért sóvárogtak – nem utolsósorban a nyugat-német modell után.

A szovjet birodalmi kolosszus szétesése után elvileg meg is teremtődött a lehetőség a fél-európai integráció összeurópaivá tágítására. De ma már jól látható: az Európai Unió erre gyakorlatilag nem állt készen, mert a múlt század utolsó évtizede nemcsak a szovjet impérium kollapszusát, hanem a gazdasági globalizáció elsöprő erejét is jelentette, s ez új kihívásokat jelentett az Unió számára. Megrendült korábbi világgazdasági pozíciója, amiből aztán azt a – több mint vitatható – következtetést vonták le, hogy a világgazdasági versenyképesség és a jóléti társadalom fenntartása egyszerre nem biztosítható. Valamelyikről le kell mondani, illetve dehogyis valamelyikről, egyértelműen az utóbbiról.

Persze erről a korszakváltó felfedezésükről elfelejtették értesíteni a változatlanul az utóbbi iránt sóvárgó rendszerváltó Közép- és Kelet-Európát.

(Az Európai Parlament épülete.)

Az elmúlt negyedszázad ennek a diszkrepanciának a története. A csatlakozási folyamat tudatos (majd másfél évtizednyi) elhúzása, a „mélyítés vagy bővítés” dilemmája jól jelezte, hogy Nyugat-Európa időt akart nyerni. Előbb a cégeiknek kellett szemrevételezniük, s a maguk szempontjai szerint (piacszerzés, olcsó munkaerő, stb.) integrálniuk a terepet, a politika csak ezután következhetett. Nem kétséges, a tényleges csatlakozás aztán számos – kölcsönös – előnnyel járt, de Közép- és Kelet-Európa társadalmai ebből vajmi keveset érzékeltek, a javát lefölözték gazdasági és politikai elitjei.

Ráadásul mindez az Uniót se nagyon lendítette előre, versenypozíciói nemigen javultak ettől. Mi több, a globalizáció mára eredményesen zilálja már szét a régi tagországokat is, manapság már nemcsak a nyugat-kelet, de az észak-dél kérdés is erőteljes törésvonal, aminek már semmi köze sincs a korábbi ideológiai megosztottsághoz, viszont a hagyományos kulturális (vallási, mentális) különbségekhez annál inkább.

Az integrációnak máig nincs tehát válasza sem a globalizációra, sem az európai társadalmak eltérő szociális viszonyaiból fakadó feszültségekre. Egy spanyol napilap nemrég föl is tette a klasszikus kérdést: quo vadis Európa, azaz Európa, merre mész? Hiszen az Unió jelenlegi vezetése olyan, az európai fejlődés specifikumát, másságát gyengítő választ erőltetne rá a kontinensre, amely maga is része, okozója a bajnak: a társadalmi szempontokat rigorózusan mellőző neoliberális gazdaságpolitikát. Frau Merkel, a világ leghatalmasabb asszonyaként (apropó, megint van „német kérdés”...) a minap ennek jegyében kényszerítette térdre a görögöket, meglehet persze csak átmenetileg.

Mert nincs kizárva, hogy esetleg felállnak, s talán nem csak ők egyedül.