(Angela Merkel és Horst Seehofer a CSU kongresszusán.)


A bajorországi CSU különutas politikájának valójában stabil hagyománya van Németországban. Ennek a legfőbb oka az, hogy Bajorország mindig is speciális státuszú tartományként határozta meg önmagát és tulajdonképpen Németország is így tekint Bajorországra. A déli tartomány rendelkezik a legnagyobb területtel, ők a leggazdagabbak és hagyományosan konzervatívabbak és katolikusabbak, mint Németország többi része. A fentiek mind okot adnak a bajor „Sonderstatus”-ra, melyet a tartomány legerősebb és a második világháború óta egyeduralkodó pártja, a CSU rendszerint ki is használ. Ők tehát jobbról igyekeznek nyomást gyakorolni a kancellárasszonyra.

Az elmúlt hónapokban a bajor miniszterelnök már a koalíció felmondásától sem zárkózott el, arra az esetre, ha nem tudnának dűlőre jutni Merkel befogadáspárti menekültpolitikája tekintetében, legutóbb pedig Seehofer alkotmányjogi panasszal fenyegette a szövetségi kormányt. Nézzük, mi történne, ha az az eddig példanélküli forgatókönyv valóra válna, mely szerint az egyik uniópárt kilép a koalícióból. Németországban jelenleg nagykoalíció van, CDU/CSU közösen kormányoz a szociáldemokratákkal, így a Bundestagban Merkel 80%-os biztos többséget tudhat maga mögött. Ha a CSU a maga 56 képviselőjével kiülne a függetlenek közé és visszahívná 3 miniszterét a szövetségi kormányból, számszakilag nyilvánvalóan nem rengetné meg a kormánytöbbséget. Hiszen a kancellárasszony még így is bőven kétharmaddal vezethetné az országot az SPD-vel karöltve, az üresen maradt miniszteri posztokat pedig hamar feltöltenék CDU-s politikusokkal. Ugyanakkor egy ilyen lépés beláthatatlan belpolitikai következményekkel járna.

A CDU/CSU szövetség eddig megkérdőjelezhetetlen volt Németországban, sőt egy darabig – Kohl kancellár 1982-es hivatalba lépését követően – a CDU/CSU-FDP koalíció is. Ez utóbbi először 2005-ben változott, amikor az Uniópártok és a liberálisok nem érték el együtt sem a többséget, így a német demokráciában először alakult nagykoalíció a politikai paletta két ellentétes oldalán elhelyezkedő CDU/CSU és SPD között. Azonban Merkel habitusához, kimért politikájához tökéletes választás volt a folyamatos kompromisszumokon nyugvó politika. Ekkortájt lett a CDU jelszava: CDU, die Mitte, vagyis CDU a közép (pártja). Ez olyannyira „bevált” Merkelnek, hogy egy 2015. decemberi közvélemény-kutatás alapján a választók többsége először határozta meg a CDU-t a középtől balra lévő pártként. Ami elsőre nem hangzik túl komoly megállapításnak, azonban annak fényében, hogy az elmúlt egy évben a szélsőjobbhoz sorolt, bevándorlás-ellenes PEGIDA mozgalom tízezreket vitt/visz utcára, illetve a szintén jobboldali, populista AfD (Alternative für Deutschland) nevű új párt a legtöbb német közvélemény-kutatás alapján a menekültkrízis kormányzati félrekezelésének köszönhetően megduplázta a támogatóit, már nem is annyira elhanyagolható fejlemény. De éppen a CDU/CSU-tól jobbra elhelyezkedő pártok, mozgalmak térnyerése ad újabb értelmezést a CSU harcias különutasságának. Franz Josef Strauss korábbi bajor miniszterelnöknek tulajdonítják azt a mondatot („Tőlem jobbra nincs semmi.”), ami a 20. században meghatározta a német konzervatívok politikáját. Ennek lényege, hogy a mérsékelt jobboldalnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ne nyerjen teret egyetlen tőle jobbra elhelyezkedő politikai erő sem. Ennek nyilván pragmatikus, de sok tekintetben történelmi okai is vannak. A CSU-t és Seehofert valószínűleg nem csak az az őszinte aggodalom vezérli, hogy Németország képtelen lesz milliós nagyságrendű, idegen kultúrából érkezett tömegek befogadására, ellátására, hanem az is, hogy az Uniópártoktól jobbra elhelyezkedő politikai erők vitorlájából kifogja a szelet. Megmutassa, hogy van a jobbközépnek olyan szegmense, amelyben bízhatnak a konzervatív szavazók, erre pedig tökéletesen alkalmas a bajor CSU, hiszen mindig is határozottabb, konzervatívabb politikát képviselt a nagytestvérhez képest. Azonban az igazán kemény kijelentésekre a CSU részéről még várni kell, hiszen a párt szokásos kibeszélő show-ja, a minden év hamvazószerdáján megrendezett „Politischer Aschermittwoch” ad rendszerint teret az odamondogatós, de egyben víziót is adó politikai beszédeknek. Ez a rendezvény elsősorban a tábor összetartásának a célját szolgálja, de nem lenne meglepő, ha CDU/CSU-tól elpártoló szavazókat is megpróbálnák megszólítani a vezető bajor politikusok.

Ami pedig a baloldalt illeti… A helyzet úgy áll, hogy a mai napig nem találták meg a hangjukat, nem tudják eldönteni, hogy meglovagolják-e az egyre erősödő bevándorlás-ellenes hangulatot, vagy inkább a régi, jól bevált receptet vegyék elő és próbáljanak az állampolgárságot szerzett, illetve a jövőben állampolgárokká váló bevándorlókra, mint lehetséges szavazókra tekinteni. Az SPD politikusaitól az utóbbi időben lehetett hallani ilyen és olyan véleményt is, de a legutóbbi A2-tervnek nevezett menekültkérdést megoldani szándékozó CDU-s javaslat (felső határ a menekültek tekintetében, kvázi tranzitzónák felállítása a határon) kapcsán, újból moralizálni kezdtek a szocdemek és az emberi jogi fundamentalizmus talaján állva továbbra is – elsősorban – humanitárius kérdésként tekintenek a problémára. Merkel pedig kénytelen, ha csak részben is, de megfelelni a nagyobb koalíciós partner elvárásainak, hiszen kormányon maradása a szociáldemokraták támogatásától függ. Ugyanakkor Sigmar Gabriel SPD elnök, alkancellár egymásnak néha ellentmondó nyilatkozatai nem feltétlenül segítik őt abban, hogy komoly esélyekkel szálljon ringbe a 2017-es választásokon a kancellári székért – ha egyáltalán van ilyen szándéka, hiszen egyelőre még ez sem látszik biztosnak.  A SPD ugyan még nem fenyegetett a koalícióból történő kilépéssel, de jelen politikai helyzetben nem is áll érdekében, a felmérések szerint a szocdemek támogatottsága bőven az CDU/CSU-é alatt van. Azonban, ha egy ilyen nem várt fordulat mégis megtörténne, akkor nagy bajban lenne a kancellárasszony, hiszen elfogyna a többsége a Bundestagban és akkor jöhetnének az előrehozott választások vagy a kisebbségi kormányzás. Ebben a nehéz helyzetben egyik sem tenne jót Németországnak, egy instabil kormányzat nem csak a közjogi kérdéseket tudná nehezen keresztülvinni a parlamenten, de a stabil német gazdaságba vetett bizalom is meginoghatna, azt pedig egész Európa megszenvedné.