Mint előtte számos nagy terv, Macron francia elnök terve is jól mutatott a papíron. A szeptemberi német választásig kellett volna Európa-szerte vitázni az eurózóna új parlamentjéről, pénzügyminiszteréről és ezekhez kapcsolódóan a közös költségvetésről. A német választás után felálló régi-új berlini kormány Párizzsal véglegesítette volna a terveket, majd az Elysée-szerződés aláírásának 55. évfordulóján, 2018. január 22-én kellett volna a reformot elindítani.

Az időterv azért is fontos, mert jövő tavasszal választ Olaszország új parlamentet, és a három legnépszerűbb olasz párt mindegyike ki akar lépni az eurózónából, vagy legalább kacérkodik egy, az euróhoz képest párhuzamos belső valuta bevezetésének ötletével.

Macron és Juncker. Két malomban őrölnek.


A szicíliai tartományi választáson pont ezek a pártok végeztek most az első három helyen, míg a baloldali kormányzó Demokrata Párt csúfosan leszerepelt. Az 5 Csillag Mozgalom, a Lega Nord és a Forza Italia is egy leértékelt valutától várja a stagnáló olasz gazdaság beindítását és a rekordmagas munkanélküliség csökkentését. Franciaország is hasonló cipőban jár.

Persze Macron tanulhatott volna Matteo Renzi bukott baloldali olasz miniszterelnök példájából, akinek már volt ugyanilyen terve, igaz az ő kapaszkodója a Római szerződések aláírásának idén márciusi 60. évfordulója lett volna.

Nézzük tehát Macron és az euróadósságzóna déli országainak tervét. Azt mindenki tudja hogy az EKB jövő januártól vagy csökkenti kötvényvásárlási programjának havi 60 milliárd eurós keretét, vagy kamatemelési ciklusba kezd. Ez mindenképpen megdrágítaná az eladósodott déli eurózóna országok új állampapírjainak kamatát.

Ezért nem engedik el Katalóniát Spanyolországból, hiszen a dolgos katalánok nélkül a spanyol államadósságot csak sokkal drágábban lehetne finanszírozni, amihez újabb megszorításokra lenne szükség. Társadalmi feszültségből pedig már így is van elég.

Azt már mondani sem kell, hogy az euró 2002-es bevezetése utáni, illetve az euró 2010 utáni “megmentése” során kapott “olcsó” pénzt nem a szükséges strukturális reformokra fordították, hanem a status quo fenntartására. Az akkor elmulasztott időt kéne most rekordtempóban bepótolni, ám elrettentő példaként ott lebeg Sarkozy ex-elnök példája, akit a népharag azért zavart el, mert hatvanról hatvankét évre emelte fel a nyugdíj-korhatárt. Most legalább hatvanöt évre kéne emelni a belépési korhatárt, hogy a nyugdíj finanszírozható maradjon.

Macron a könnyebb utat választaná, és létrehozná az eurózóna parlamentjét, amely politikai megrendelést adna az eurózóna pénzügyminiszterének, például a munkanélküliség csökkentésére, beruházások, vagy kutatások támogatására. E politikai célok elérésére vehetne fel a közös pénzügyminiszter továbbra is kedvező kamatozású kölcsönöket, ami mögött ott lennének az északi eurózóna országok, 27 százalékban Németország.

Macronnak több ötlete is van a finanszírozásra, így a közös költségvetést táplálná egy egységesített társasági, vagy tranzakciós adó. Mivel így sem jönne össze elég pénz, közös kötvényeket is ki kéne bocsátani.

Itt válik érthetővé, hogy Juncker bizottsági elnök miért erőlteti az euróadósságzónán kívüli tagországok csatlakozását a közös valutához, hiszen akkor már azok is szavatolnának az új adósságért.

A fentieket látva aligha meglepő, ha az északi eurózóna országok nem lelkesednek Macron tervéért. Juncker bizottsági elnök már az EU helyzetéről szóló szeptemberi beszédében jelezte, hogy szerinte nincsen szükség külön eurózóna parlamentre, és az eurózóna pénzügyminisztere se önálló szereplő legyen, hanem inkább a bizottság tagja. Ezzel nem az eurózóna parlamentjének politikai megrendelése, hanem a közösségi jog vonatkozna rá, beleértve a maastrichti konvergencia kritériumokat, amit a déliek ezzel a konstrukcióval pont ki akartak kerülni.

Juncker után most Tajani is kukázta Macron terveit. Úgy akart adni valamit, hogy közben mégsem ad semmit. Az uniós költségvetés EP elnök által javasolt megduplázása sem a Macron által várt és politikai alapon elkölthető pénzt hozná, hanem a brüsszeli bürokraták hatalmát növelné. Azokét a bürokratákét, akik már régen nem a tagállamok és az európaiak, hanem a multicégek és lobbisták érdekeit követik, amit akár — mint a migránskvótánál — többségi szavazással és jogi trükkök százaival próbálnak meg keresztülvinni.

A migránskérdés mellett tehát az euró jövőjéhez való viszony feszíti az uniót, amelynek brüsszeli központja egyre inkább a volt Szovjetunióhoz hasonlít. Ötéves tervek helyett itt tízéves tervek vannak, amelyek ugyanúgy csak papíron teljesülnek. Emlékszik valaki még a Lisszaboni stratégiára? Alig hallunk a Europe 2020 megvalósításáról.

A türelmes papíron jól mutató tervek megvalósítása ugyan óriási pénzt emészt fel, ám annak eredményét egyre kevesebben, jellemzően a felső 1% látja, míg a többség csak a fejét fogja.

 

(Kép forrása itt.)