Érdekes cikk jelent meg a Neue Züricher Zeitungban (NZZ), amely Macron stábja és a média viszonyát járja körül a választások előtt és után. Mint tudjuk, a választások előtt és után az két különböző világ, elég csak Angela Merkelre tekinteni, aki 2013-ban azzal nyerte meg a német parlamenti választást, hogy “Hiszen ismernek engem!”, aztán jött a “Minden szírt befogadunk!”.


Macron egy kortünet. A magyar Bajnai Gordon (2009), az olasz Mario Monti (2011), vagy a román Dacian Ciolos (2015) korábbi példájára egy “pártokon felüli” és “technokrata” vezetőt emeltek ki a népszerűtlenné váló kormánypárt csődtömegéből. Lehetőleg olyat, aki bírja a nemzetközi spekulánsok “londoni piacok” bizalmát is.

A francia elit úgy döntött, hogy “ad még egy esélyt” a német és brüsszeli eliteknek, és az ő költségükre szanálja Franciaország 2,000 milliárd eurós államadósságát. Inkább, mint a saját pénzéből. Ezzel azt is eldöntötték, hogy nem a Marine Le Pen által javasolt úton indulnak el, és nem az eurózónából való kilépéssel inflálják el váltják nemzeti valutára a jelenleg euróban számolt adósságot. Ezért álltak be Macron mögé, ezért emelték őt piedesztálra, és ezért taszították a mélybe Le Pent.

Az eurózóna elmélyítését persze Berlin és Párizs eltérően látja. A németek az euró megmentésére alapított ESM alapján hoznának létre egy Európai Valutaalapot (EMF), amely a politikától függetlenül, objektív alapon avatkozhatna be az eurózóna országainak költségvetésébe. Párizs ezzel szemben a gazdasági kormányzás címszavával a gazdaság politikai irányításának a híve. Macron ráadásul közös költségvetést is szeretne, ami közvetlen hozzáférést biztosítana az északiak pénzéhez. Érthető, hogy Berlin a pénztárcáját, Brüsszel pedig kapuőri pozícióját félti.

Az európai pénzügyminiszternek, mageurópának és a közös költségvetésnek azonban komoly ára van. Macronnak 25 évvel a Maastrichti konvergencia-kritériumok elfogadása után végre teljesítenie kell(ene), a neoliberális filozófia szerinti érdemi reformokat kéne végrehajtania. Ott lebeg azonban Sarkozy korábbi elnök példája, akit azért söpört el a népharag 2012-ben, mert hatvanról hatvenkét évre emelte a nyugdíjkorhatárt, miközben egy németnek 67, egy angolnak 70 éves koráig kell főszabályként dolgoznia.

Nem csoda, hogy a varázstalanodott, meredek népszerűségvesztésen átesett éltanuló Macron nem akar hibázni. Miközben azt látja, hogy III. Napóleon korához hasonlóan egyre másra emelkednek fel az erős nemzetállamok, addig Franciaország ismét Európa egyik beteg embere. Ahogy a köztársasági elnökből császárrá váló elődje, úgy Macron is még a németekkel való barátkozás szakaszában van. Persze még messze nem tartunk Sedan-nál, és 1870-nél, ám a mostani kísérlet bukása esetén még ez is eljöhet, és az 1904-es Entente cordiale példájára a grande nation a németektől ismét az angolszászok felé fordulhat.

De ne fussunk ennyire előre, és lapozzunk vissza az NZZ cikkéhez. Ebben szépen összegyűjtötték a Macron-stáb médiapolitikájának néhány frissen szedett gyöngyszemét.

Azon már nincsenek meglepődve a francia újságírók, hogy korábbi idoluk nem ad interjút. A nemzeti ünnep előestéjén szokásos interjú is elmaradt. Egyesek szerint Macron komplex gondolatait nem lehet beleszuszakolni egy igen-nem feleletbe. Amikor mégis beszél, akkor az ezoterikus magasságokban röpködő, és a semmitmondást mesterfokra vivő Angela Merkelhez hasonlóan nem árul el semmit a jövőre vonatkozó terveiről.

Macronék csak a szépet és jót engednék megjelenni. Már az első hivatali úton botrány lett abból, hogy az Elysée-palota akarta megmondani, hogy a szerkesztőségek melyik újságírójukat delegálják.

A Libération a munkaügyi minisztérium egy kiszivárgott belső munkaanyagára hivatkozva arról írt, hogy a munkajog liberalizációja jobban fog fájni, mint ígérték. A cikk után a minisztérium feljelentést tett ismeretlen tettes ellen iratlopásért és információs orgazdaságért. A feljelentést a tiltakozás miatt visszavonták.

A munkaügyi tárcánál maradva: Castner kormányszóvivő arra kérte a médiát, hogy a munkajogi reform közepén oknyomozásaikkal “ne gyengítsék” a munkaügyi minisztert.

A magát Jupiterhez hasonlító Macron versailles-i beszédében arra szólította fel a médiát, hogy fejezze be “a botrányok utáni állandó kutatást, az ártatlanság vélelmének következetes kiiktatását, illetve a politikusok levadászását”.

Macron médiatanácsadója ugyanazt gondolja a politikáról, mint Juncker bizottsági elnök, néha bizony hazudni is kell. A L’Express sokat hivatkozott cikke szerint Sibeth Ndiaye is kimondta, hogy “Vállalom, hogy hazudok, ha ezzel meg tudom védeni az elnököt.”

Macron júliusban immáron tényleg párttá alakult mozgalma, a La République en marche (LREM) bejelentette, hogy saját médiabirodalmat épít. A mozgalmi szakaszban nem vonatkozott rájuk a szigorú pártfinanszírozás, így “mikroadományokból” akármennyi pénzt összegyűjthettek. Alapítandó lapjukkal a napi- és helyi sajtó mellett a közösségi médiát is megcélozzák, valamint saját tartalmakat is akarnak gyártani, hogy “közvetlenül” kommunikálhassanak a választókkal. Nekik biztosan szabad, gondoljuk, ugyanis Mark Rutte holland kormányfő szavával ez minden bizonnyal “jó populizmus”…

 

(Kép forrása itt.)