Miközben itthon vad balliberális állásfoglalásokat tesz közzé (pl.: „megint szarzuhany alá állt a kormány”), nemzetközi szinten inkább hardcore nézeteket vallott egykor. Mindenesetre szakértőként jelenik a net világában, olyan emberként, aki ismeri a dörgést, és tudja, hogy mi lenne és mi lesz a jó. Mivel tájékozott, és régóta üzleti tapasztalata is van a netes világban, nevezzük őt Átlagon Felüli Liberálisnak (ÁFL).

(Kép forrása: itt.)


ÁFL szenvedélyes politikai megnyilatkozásait utoljára a 2000-ben lezajlott amerikai választási kampány idején tapasztaltam. Akkor Al Gore-nak drukkolt, biztosra vette a győzelmet, és nagyjából az apokalipszist vizionálta ifjabb George Bush győzelme esetére. Kicsit hasonlított azokra az egyetemi évfolyamtársaimra, akik 1998 tavaszán, a kávéautomata mellett üldögélve mélységes depresszióba esve tárgyalták a Fidesz győzelmét. Amikor – egyébként szándékolatlanul – narancssárga pólóban jelentem meg a színen, egyből a kiátkozás élceit kaptam a fejemre. A demokrácia összeomlása, a diktatúra, meg a többi azóta sem következett be Magyarországon, sőt az 1998-2002 időszak lassan, mint a „jó Orbán” időszaka dereng fel még a balliberális szerzőknél is. Megjegyezzük, ÁFL Orbánt is többször leírta már 2010 óta.

ÁFL és az amerikai politikai barométer állását tekintve, a jelen esetben – miután hónapok óta nem egy posztban nyilvánított véleményt Trump ellen és Clintonné mellett – ismét apokaliptikus hangot ütött meg. Trump győzelmére utalva, ezt írta: „Vigyázz Orbán, mit kívánsz, mert a végén megkapod!”. Ha rosszmájúak akarnánk lenni, akkor arra gondolnánk, hogy egy bukméker iroda fordított előrejelzőnek alkalmazhatná ÁFL-t. Akire ő tesz, az tuti nem nyer. (Szemben Orbánnal.)

E helyett azonban gondoljunk vissza az ezredforduló évére. Hogy Al Gore győzelme esetén mi lett volna a világ sorsa, nem tudjuk, az mindenesetre érdekes, hogy amikor 1999-ben formálisan is bejelentette elnök-jelöltségét, akkor a fő témája az „amerikai család megerősítése” volt. (Felteszem, ÁFL-t nem ez, hanem Al Gore és az internet közeli, már-már üzletileg szerelmi viszonya volt az, ami igazán megfogta). Ehhez képest az ifjabb Bush elnöksége mindenféle olyat hozott, amit talán jobb lett volna elkerülni. Az egész a kicsit gyanús floridai újraszámolással kezdődött, majd folytatódott a 9/11 körüli zavaros történetekkel, és a neokonok tiszavirág életű tündöklésével. De gondolhatunk a kudarcos afganisztáni invázióra, majd az iraki ügyben a hazudozásra a tömegpusztító fegyverekről, majd az ismét kudarcos megszállásra a helyszínen.

Ennél azonban még rosszabb, ha arra gondolunk, amit a Victoria Nuland és Robert Kagan házaspár jelképez. Az egyik demokrata politikus, a másik (neokon) republikánus agytröszt. Érdekes, hogy ez mennyire egybevág a neokonok Pál apostolt megszégyenítő fordulataival, amikor is a trockizmustól eljutottak a konzervatív gondolat egy furcsa kiadásáig. Ez engem kicsit TGM-re emlékeztet, de ő legalább nem állt meg félúton és tovább forgott – de ez csak a hazai viszonylat. Amerikában viszont úgy tűnik: kialakult egy összenőtt elit, amelyik magasról tesz a népre, és a Gyűrűk Ura árulójához, Szarumánhoz hasonlóan már nem egy színt képvisel, hanem mindegyiket, és mindig azt mutatja, ami a legszebbnek tűnik a néző számára. Ennek az árulásnak a gyökerei mélyre nyúlnak: Al Gore legalább bevonult katonának és szolgált is Vietnamban. Ezzel az egy tucatnyi diák között volt, akik az 1969-ben végzős csaknem 1200 harvardiból Vietnamba mentek. Egy tucat az 1200-ból. Nem megbántva azokat, akik valóban alkalmatlanok voltak, feltehetően sokan szereztek kéz alatt felmentést közülük.

Az árulás azonban nem egyszerűen az amerikai népet érinti, hanem magát a valóságot is. Hillary Clinton például a hatvanas évek végének ugyanúgy a hisztérikusan háborúellenes campusok egyikén tanult és szervezkedett, mint Al Gore. Az utóbbinak azonban volt alkalma legalább egy kicsit találkozni a valósággal, amikor Dél-Vietnamban szembesült azzal, amit saját szavaival így írt le: „mellbevágott, amikor azzal találkoztam, hogy rettenetesen sok dél-vietnámi mennyire ragaszkodik, ahhoz, amit ők szabadságnak hívnak. Teljesen és naiv módon felkészületlen voltam arra, amit ezek az emberek, akik a mosást végezték, az éttermekben dolgoztak vagy a földjeiket művelték, éreztek.”. Ennek ellenére nem változtatott az álláspontján…

Nos, talán éppen ebből lett elege az amerikaiaknak. Hogy a polkorrektül összefonódó elit nem akarja tudomásul venni, hogy ők is mennyire szeretik azt, amit Szabadságnak hívnak. És ha észre is veszi, akkor sem változtat az álláspontján.

Reményre okot adó, hogy annak idején a balliberálisok, átlagosak és átlagon felüliek – akkor még a szovjetekkel a hátuk mögött – Ronald Reaganről is elmondtak mindent. Hogy retardált, hogy háborús uszító, hogy nem ért hozzá, és a többi. Reagan azonban úgy vonult be a történelembe, mint az egyik legnagyobb amerikai elnök, aki megnyerte a hidegháborút, miközben valódi háborús konfliktusba is alig bonyolódott.

Reméljük Trump inkább lesz Reagan, mint Bush.