A holland politikus utazása azt sejteti, hogy a török fél erőfeszítése ez idáig nem hozott eredményt: az Európába igyekvő emberáradat nemcsak, hogy nem apadt el, de egyáltalában nem is csökkent.

(A PEGIDA német mozgalom tüntetői vonulnak fel Kölnben 2016. január 9-én a szilveszter éjszakai támadások miatt.)


A 2015. november 27-én kötött megállapodás értelmében ugyanis az EU 3 milliárd euró támogatást nyújt Törökországnak, eltörli a vízumkényszert és felgyorsítja a török csatlakozási tárgyalásokat. Mindezekért cserébe pedig az ankarai kormány jobb ellátást biztosít a hozzá háború elől menekülőknek és megerősíti határainak védelmét, hogy érezhetően csökkenjen az EU-ba illegálisan eljutni kívánók száma. A hosszú huzavona (és egy török előrehozott választás) után tető alá hozott megállapodást akkora sikerként tálalta a hivatalos brüsszeli kommunikáció, hogy az Unió hiszékeny polgárai egy időre megint úgy gondolhatták, hogy választott vezetőik megoldották a migrációs válságot. Persze sem a decemberi, sem a januári hírek nem adnak okot a hurráoptimizmusra, ezért Timmermans (aki nem is olyan régen még arról értekezett, hogy személyes küldetésének tekinti, hogy az Unió valamennyi tagállamában kierőszakolja az egyneműek házasságát) Ankarába utazott, hogy nyomatékosítsa: Törökországnak tartania kell magát a megállapodáshoz.

De miért is akarnának elesni a törökök mindazon előnytől, amit Brüsszel ígért nekik novemberben? Valószínűleg azért, mert még ennél is többet szeretnének: a kecske is lakjon jól, de a káposzta is megmaradjon. A jelen helyzetre interpretálva pedig: az EU biztosítsa neki mindazokat az előnyöket, amelyeket a megállapodásban rögzítettek, de azzal, hogy vegye át a Törökországban lévő menekülteket is. Elsőre természetesen földtől elrugaszkodottnak tűnik az ötlet, hiszen nincs az a jóakaratú eurokrata, aki ráállna egy ilyen egyezségre, de a brüsszeli abszurd nem ismer határokat.

Még a megállapodás megkötése előtt felmerült, hogy annak az is része legyen, hogy az EU bizonyos számú menekültet közvetlenül átvegyen Törökországtól és letelepítse őket a tagállamokban. Bár a sajtóban megjelent számok széles skálán mozognak, könnyen elhihetjük, hogy ez az ötlet nem aratott osztatlan sikert a tagállami vezetők körében, ezért nem is kerülhetett bele az egyezségbe. Mindazonáltal Angela Merkel és Jean-Claude Juncker vezetésével a novemberi EU csúcs előtt külön megbeszélést folytatott azon 9 ország vezetője, akiket a sajtó csak „hajlandók koalíciójaként” emlegetett, mert hajlandóak lennének a fenti kecske és káposzta manőverre közvetlenül átvenni embereket Törökországtól. Bár a tárgyalások a legszigorúbb óvintézkedések között zajlottak és azokról semmilyen információ nem szivárgott ki, december 15-re a Bizottság elkészítette a „hajlandók” tervét megalapozó jogi dokumentumot. Ennek értelmében létrejönne egy olyan új elosztási mechanizmus, melynek keretei között bármelyik tagállam önként vállalhatná, hogy olyan személyeket telepít le, akiket 2015. november 29. előtt regisztráltak a török hatóságok.

Bár a hivatalos híradások arról szóltak, hogy Timmermans dorgálásának hatására Törökország megfontolja munkavállalási engedély bevezetését a szíriai állampolgárok számára, ezzel is maradásra bírva őket, nagyon is valószínű, hogy újra előkerült a „kecskés koalíció” terve is. De miért állna a nyugat-európai országoknak érdekében, hogy belemenjenek a megállapodásba? Erre összesen két válasz kínálkozik: vagy teljesen elment az eszük, vagy előnyöket remélnek a látszólag előnytelen megállapodástól. Például azt, hogy a Törökországban lévők közül „lemazsolázhatják” azokat, akik várhatóan el tudnak majd helyezkedni a nyugat-európai (és elsősorban német) munkaerőpiacon.

Ez természetesen nem menekültpolitika, hanem gazdaságpolitika, de ne legyünk naivak, a hivatalos kommunikáció természetesen a letelepítő országok nagyvonalúságát hangsúlyozza majd. De ezen ne akadjunk fenn, ezt mostanra már régen megszokhattuk. A baj az, hogy a magországok vezetői pár tizedszázaléknyi gazdasági növekedésért tovább erodálják a már így is eltűnőben lévő nemzetállamaikat. Ez persze nem okoz gondot azoknak a multinacionális cégeknek, akik boldogan alkalmazzák majd a többségi társadalom elvárásainál jóval alacsonyabb bérigényt támasztó jövevényeket. Nem fog tiltakozni Törökország sem, ahol 10 százalékos munkanélküliség mellett nincs szükség új munkavállalókra. Akkor mégis mi a probléma? Az, hogy a nyugat-európai integrációs modell évtizedek alatt kitermelte azt a generációt, amelyik Allah nevében gyilkolja a többségi társadalmat és tömegesen molesztálja a nőket Európa-szerte.  A kérdés tehát így hangzik helyesen: megéri-e pár tizedszázaléknyi gazdasági növekedésért utánpótlást biztosítani számukra?

Ha bárki úgy gondolná, hogy ez hazánkat nem érinti, mert csak a nyugat-európai államok önkéntes vállalásáról van szó, fontolja meg: a jelenleg hatályos kvóták ötlete is önkéntes vállalásként született meg először.