Így volt ez Európában is egészen a XX. század második feléig: a zsidó-keresztény vallások, az általuk meghatározott családmodell és a nemzetállamok jelentették az identitást minden európai számára. (Persze a mai értelemben vett nemzetállamok csak a XIX. században jöttek létre, a nemzetségeket előtte felkent uralkodóházak kötötték össze, akik között családi alapon öröklődött a hatalom. Isten-család-nemzet, tehát összefügg egymással).

Nehéz meghatározni a fordulópontot, de az bizonyos, hogy mára a fenti hármasból az első kettő megingott, a harmadikra pedig elementáris veszélyt jelentenek az Európába illegálisan beáramló tömegek. Pedig ha a nemzetállamok is semmivé lesznek, akkor Európa végleg megszűnik európainak lenni. Ezt épeszű ember nem akarhatja, gondolnánk joggal.


Pedig egyesek most éppen azon munkálkodnak, hogy a Közel-Keleten kibontakozó humanitárius válságot kihasználva megváltoztassák a nemzetállamok összetételét. Tudják, kvótákkal. A haszonelvűség szemüvegén keresztül nézve ez még akár logikusnak is tűnhet. Mindennap olvashatunk elemzéseket „mértékadó szakemberek tollából” arról, hogy az újonnan érkezők majd feltöltik a munkaerőpiacot, megoldva ezzel azt a demográfiai válságot, amely bedöntheti a nyugdíjrendszert és ezzel a jóléti államot is. Az élet persze kegyetlenül rácáfol erre a „szakmaiságra”, de a legnagyobb probléma mégis az, hogy a mindenek feletti haszonelvűségben értelmezhetetlenné váltak az olyan fogalmak, mint Isten, család és nemzet. Nem szeretem az összeesküvés-elméleteket. Nem hiszem, hogy a napközben drága öltönyben sürgölődő eurokraták esténként fekete csuklyát húznak és félhomályos ódon termekben szőnek terveket Európa elveszejtésére. Mára azonban tényleg ez utóbbi fenyeget: az, hogy Európa végképp elveszik. Kérdés persze, hogy hogyan jutottunk idáig.

Paul Henri Spaak neve kevéssé ismert a magyar közéletben, pedig kétség kívül a modernkori történelem egyik legnagyobb hatású politikusa volt. Spaak összesen háromszor volt Belgium miniszterelnöke, majd a második világháború után a nemzetközi politika meghatározó alakjává vált. Volt ő az ENSZ Közgyűlésének elnöke, NATO főtitkár, de vezette az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlését is. A szocialista politikus tehát igazi nagypályás volt, ezért nem meglepő, hogy ő volt az első elnöke az Európai Unió (és az Európai Parlament) közvetlen előzményének számító Szén- és Acélközösség Közgyűlésének is. Spaak nevéhez köthető az az elképzelés is, amely szerint az Európai államok kulturális értelemben nem állnak olyan közel egymáshoz, hogy a „nemzetek feletti Európa” létrejöhessen, ezért az együttműködést kizárólag gazdasági alapokra kell helyezni – mondta ezt a hattagú (nem 28 tagú!) Európára.

Ebből két következtetést azonnal levonhatunk: egyfelől az Európai Unió mozgatórugója kezdetektől fogva a haszonelvűség, másfelől kezdetben szó sem volt arról, hogy le kellene bontani a nemzetállamokat. Valamikor az 1992-es Maastrichti Szerződéssel indult el az a folyamat, amely következtében az EU több akart lenni, mint közös piac: egy gazdasági és kulturális értelemben is egységes térség. Ennek gátja azonban éppen a tagállamok egyedisége volt, ezért innentől nem lehetett más a cél, mint az egyediség felszámolása, hogy létrejöjjön a csodálatos új világ, amelyben „testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid”. Az új építményhez persze le kell rombolni a régit: le kell rombolni a vallást és a családot is, hiszen korábban ezeken a fundamentumon épült fel minden.

(V4 feliratú karszalagot viselnek a Lengyelországból érkezett határőrök a tiszteletükre rendezetett fogadáson Budapesten)

Az új jelszavak, mint az értéksemlegesség, a tolerancia, az emberi jogok, a fenntartható fejlődés lassan bálványokká váltak. Olyan hamis istenekké, amelyeket minden európainak el kell fogadnia. Természetesen kialakult egy új papi réteg is, amely feladata, hogy terjessze az új tanokat: civil jogvédő szervezetek, elismert szakértők és tekintélyes nemzetközi szervezetek dolgoztak azon, hogy a zsidó-keresztény valláskép helyére a píszí kerüljön. Mindezt természetesen a demokrácia köntösébe öltöztetve: aki nem fogadja el az új isteneket, az szélsőséges, antidemokratikus.

Isten tagadásával együtt persze a teremtést is meg kell tagadni. Ha pedig nincsen teremtés, akkor nincsenek teremtett nemek sem. Mindenki maga döntheti el, hogy mi szeretne lenni: férfi, nő, semleges nemű, vagy akár valami egészen más. A család elvesztette szakrális tartalmát, mára csak egy a lehetséges együttélési formák közül, sőt szitokszóvá vált. A gyermek többé nem áldás, hanem egy olyan körülmény, amelyről mindenki szabadon eldöntheti, hogy szeretné-e vagy sem. Emlékezzünk, amikor Viviane Reding az EU alapjogi biztosa (mondjuk inkább, hogy főpapja?) azért sürgetett azonnali kemény intézkedéseket Magyarországgal szemben, mert az nem átallott uniós forrásokból finanszírozni egy olyan kampányt, ami arra hívta fel az anyák figyelmét, hogy az abortusz helyett az örökbeadást válasszák. Ez természetesen nem demokratikus, hiszen a píszí szerint az egyének jogai minden esetben megelőzik a közösségek jogait. A közösségeknek csak abban az esetben lehetnek ugyanis jogai, ha az adott csoport egy védelmezendő kisebbség (és persze nem határon túli magyar).  Ilyenből persze végtelen számút lehet találni: mindenki valamilyen kisebbség tagja, a lényeg, hogy senki se hivatkozhasson a többségre. A többség alkotja ugyanis a nemzetállamot, az pedig rossz, így jogai sem lehetnek. Üldözni kell mindent, ami nemzeti, ki kell rekeszteni mindenkit, aki nem így gondolja. Kiátkozni a politikából, az oktatásból, a kultúrából és az élet minden más szegmenséből is. Ha viszont a nemzetállamoknak egyáltalán nincsenek jogai, akkor természetesen ahhoz sincs joguk, hogy meghatározhassák kit fogadnak be és kit nem. Mert az antidemokratikus és szélsőséges lenne. Ezt majd eldönti helyettük a „felvilágosult nemzetközi közösség” és a píszí hamis papjai.

Európa tehát az elmúlt évtizedekben majdnem teljesen elvesztette önazonosságát. A jelenlegi migrációs válságban kibontakozó fejetlenség és tanácstalanság oka viszont éppen ez: nincsenek olyan egységes alapértékek, igazságok, amelyekből kiindulva választ lehetne találni a valódi problémákra.  Eurokraták tízezreit fizetjük, hogy nap mint nap olyan fontos kérdésekkel foglalkozzanak, mint például a zöldségek és gyümölcsök formáira vonatkozó szabályok megalkotása. Gőzerővel folyik a munka, melynek eredményeként mindenre van már közös európai szabály, csak éppen az alapértékeket felejtette el mindenki. Ezek nélkül viszont az Európai Unió nevű tákolmány csak egy bürokratikus szabályhalmaz, amelyet a legnagyobb haszon elérése mozgat. Tudatosítsuk tehát magunkban: Isten, család, nemzet. Ezekből nem engedünk soha többé.