„Szét kell zúznunk a bevett hagyományokat” (Mao Ce-tung)

(Kínai kisiskolások egy maoista tüntetésen a kulturális forradalom idején.) 


Kínában a kommunista párt véres polgárháború után 1949-re vetette uralma alá a teljes országot. Néhány évig Mao Ce-tung és társai a rendrakással és a tisztogatásokkal voltak elfoglalva, majd elérkezettnek látták az időt, hogy egyből a kommunizmusba jussanak el, megelőzve az ipari országokat. Ami ezután következett, a Nagy Ugrás, az valójában a kommunizmus vidékpusztításainak egyik legszörnyűbb fejezete volt: tízmilliók haltak éhen az esztelen utasítások nyomán. Mao az okozott káosz nyomán pillanatra visszarettent – de csak egy pillanatra. 1964-ben már újra baljós kijelentéseket tett: „A mostani oktatási rendszerek rombolják a tehetséget és az ifjúságot. Nem helyeslem a sok könyvolvasást. A vizsgáztatás olyan, mintha ellenséggel lenne dolgunk.”. A kommunista vezetésen belüli klikkharcok nyomán még két év kellett, mire Mao belevághatott új drámájába. Május 16-án kiadtak egy pártutasítást, amelyben kimondták: „Mao elnök gyakran mondja, hogy nincs építés rombolás nélkül. A rombolás bírálatot és elutasítást – forradalmat – jelent”. Ezt követően hamarosan megindult a felfordulás. Ép ésszel jószerivel felfoghatatlan, ami történt. Stéphane Courtois írja a Kommunizmus Fekete Könyvében: „A kommunizmus megszámlálhatatlanul sok bűnt követett el: először is, a szellem ellen, de az egyetemes kultúra és a nemzeti kultúrák ellen is”. Most mindez töményen és ordenáré módon valósult meg következő néhány év leforgása alatt. Kína önmagára támadt. A fellázított középiskolai diákok Vörös Gárdákat formáltak, és megrohanták az egyetemeket. Iszonyú pusztítás kezdődött. Számos helyen szertartásosan, napokon keresztül égették a könyveket – magától a Tudástól akartak megszabadulni. A humán tőkét is pusztították: a tanárokat és általában a tanult, gondolkodó embereket bántalmazták, átnevelő táborokba küldték. A tárgyi kultúra – köztük a felbecsülhetetlen műkincsek - pusztítása is komoly mértéket öltött, általában minden kalapáccsal vertek szét, ami régi. Különösen a saját tradíció, a konfuciánus hagyomány mindenféle megjelenési formájának pusztítása zajlott. De a buddhista és a keresztény templomokat is szétverték. Ugyanakkor Mao fürdött az istenítésben. 1966 nyarán a pekingi sajtó arról számolt be, hogy a hetvenéves Mao tömeges úszást szervezett és vezetett a Jangcén. Tíz mérföldet úszott alig több, mint egy óra alatt. Ennél a groteszk jelenetnél azonban szörnyűbb események is történtek – például amikor személyesen üdvözölte a vörösgárdistákat a fővárosban. Mao felesége, Csiang Csing ezt mondta: „Kalapáccsal a kezemben indulok támadásba minden régi hagyomány ellen”. Kínában gyakorlatilag az anarchia lett úrrá. Végül a hadsereg bevetésével számolták fel a káoszt. Maga a kulturális forradalom hivatalosan egészen 1976-ig, Mao haláláig tartott, de a vörösgárdistákat nagyobbrészt már sokkal korábban felszámolták.

Mao és a kulturális forradalom furcsa módon a szabad világban is számos követőt szerzett. Az 1968-as nemzedék gyakorlatilag teljesen Mao-ra támaszkodva alkotta meg az „ellenkultúra” paradigmáját, amely a mai napig érvényes a baloldalon. Ez a gyakorlatban elsősorban arról szól, hogy a régi, hagyományos Európát le kell rombolni, a tekintélyeket össze kell törni, a múltat ki kell dobni. Számtalan eszköze van ennek, az oktatási reformoktól kezdve (ne kelljen tanulással terhelni a gyereket!), az úgynevezett mítoszromboláson keresztül a keresztény egyházak elleni lankadatlan küzdelemig. Az európai kulturális forradalom – amelyet az intézményeken keresztül folytatott Nagy Menetelés vezetett be – lassan újabb fejezettel bővül: a kontinens etnikai térképének európátlanításával, migránsok kézzel-lábbal való betelepítésével. A keresztény Európa helyett azonban nem újbaloldali, liberális Európa fog születni, hanem jó eséllyel szimplán a káosz, amelynek egyik fő dinamizáló erejét a radikális iszlám közösségek fogják adni. Az utóbbiak első áldozatai maguk a liberálisok.