Az ügyet – bár már van jogerős bírósági ítélet is – számtalan tisztázatlan és megválaszolatlan kérdés övezi. Nem tudjuk, ezek tisztázódnak-e valaha, és kiderítésük nem igazán a sajtó feladata, lévén eszközei sincsenek hozzá. Az alapvető kérdés azonban nem is ez, hanem az, hogy ki/mi hozta létre az akkori közhangulatot, melyben bárki úgy érezhette: erőszakkal kell a problémát megoldani. Miután – Hegel szerint – a dolog története maga a dolog, emlékezzünk egy kicsit.

A rendszerváltozás előtt a közvélemény többé-kevésbé közömbös volt a cigánysággal kapcsolatban. Voltak előítéletek, voltak lesújtó vélemények, ám a cigányok dolgoztak, hiszen az kötelező volt, a gyerekeik iskolába járta, mert az is kötelező volt, mi több, szakmákat tanultak. Úgy tűnt, néhány generáció múltán az asszimiláció eltünteti, vagy legalábbis minimálisra csökkenti a különbséget. Nem így lett.


Közhely, hogy a rendszerváltozás és az azt övező rablóprivatizáció nagy vesztesei a cigányok voltak. Az ipar és a mezőgazdaság felszámolása révén elveszítették munkájukat – nem csak ők, szinte mindenki – és a megoldhatatlan egzisztenciális problémák révén le is kezdett foszlani róluk a felületes szocializáció. Ezzel párhuzamosan a ’94-es választások után, a cigányokkal – és egyáltalán a kisebbségekkel  – kapcsolatos problémák az SZDSZ felségterületére kerültek. A szocialista kormányoknak bizonyára kedvére volt, hogy az efféle nemszeretem dolgokkal nem nekik kell foglalkozni. Az már a bónusz volt, hogy az SZDSZ-es „cigánypolitikusok” megígérték a kormánynak a cigány szavazatokat a választásokon. Ebből annyi valósult meg, hogy az emlékezetes 2002-es választásokon bevezetett nagy, haladó újításban, a lánc-szavazásban, élen jártak a cigányok lakta települések.

(Aki nem tudná: a lánc-szavazás úgy működik, hogy választóhelyiség melletti kocsmában összegyűlnek az érintettek. Az elsőt beküldik, ő kihozza a szavazólapot kitöltetlenül ezen bejelölik a megfelelő jelöltet és a következő ezt viszi és dobja be az urnába, újra kihozva a saját lapját üresen. Megkapja a pénzét, az üreset újra kitöltik és mehet a következő. Így lehetett ellenőrizni, hogy az illető megdolgozik-e a pénzéért.)

A liberális párt bódult agyú, pesti ideológusai – sok más mellett – a kisebbségek problémáihoz sem értettek. Honnan is ismerhették volna azokat. Ezért fokozatosan átengedték a terepet cigány származású politikusoknak, akikkel kapcsolatban nem tűnt fel nekik, hogy szinte mindegyikük ugyan ahhoz a néhány klánhoz tartozik. A rossz emlékezetű Mohácsi testvérek, Horváth Aladár és a többiek, mind rokonai egymásnak, ez a nepotizmus azonban nem érdekelte a szürkeállományt. 

Az aktivisták aztán kivétel nélkül átestek egy amerikai kiképzésen, ahol elsajátították az ott dívó, kombattáns, emberjogi alapokon nyugvó kisebbségi politizálást. Annyi esze egyiknek sem volt, hogy elgondolkodjon az USA-beli feketék és a magyarországi cigányok közötti, a tradíciókban gyökeredző különbségekről, melyek nem csak a kisebbségekben, hanem a többségi társadalomban is megtalálhatóak.

Egymás után indítottak pereket, nem egyszer a helyi cigányok ellenkezésétől kísérve, telenyilatkozták a sajtót a tomboló rasszizmus és fasizmus kitalált híreivel. Mindeközben ipari méretekben lopták el a cigányság „felzárkóztatására” szánt pénzeket. Százával készültek, jó pénzért, „tanulmányok”, tartottak „tréningeket” és csináltak más látszatcselekvéseket. Nem kevés falu volt, ahol a teljes felnőtt lakosság parkgondozói képzésben részesült, akár többször is, holott park az nem volt a helységben. Tíz, sőt, százmilliárdok tűntek el minden látható eredmény nélkül. Nem ez volt azonban a legnagyobb baj.

Fokozatosan – a nevezettek áldásos tevékenysége nyomán – az általános kilátástalanságban, egyre feszültebb, már-már polgárháborús hangulat kezdett kialakulni. Minden napra esett valami hír, amely a cigányok viselt dolgaival foglalkozott. Az akkori, még nem cuki Jobbik is ennek a hangulatnak köszönhette gyors felemelkedését. A közvélemény egyre megosztottabb lett, a cigányok által elkövetett bűncselekmények (Szögi Lajos meglincselése, a Cozma gyilkosság, stb.) álltak szemben a „cigány vezetők” egyre militánsabb nyilatkozataival. Ez volt az a hangulat, ami megágyazott a cigányok ellen elkövetett gyilkosságoknak.

Mondhatják, ez az én véleményem, és kérhetnek bizonyítékot. Íme.

A közmunka – mely ellen liberális oldalon üvöltve tiltakoztak – sokat segít a megélhetésben és még nagyobb szerepe van a cigányok önbecsülése szempontjából. Segélyből élni nem tesz jót az önképnek. A közmunkán túl is, a foglalkoztatás növekedése lehetővé teszi a munkavállalást, a rendszeres jövedelmet. Mindez megegyezik a kormány vállalt politikájával és annak következménye.

Amint megszűnt a cigányok számára megcímkézett pénz az EU-s támogatásokból, a hős jogvédők is elkezdtek eltűnni. Ki emlékszik már a szörnyű Mohácsi testvérekre, vagy akár Horváth Aladárra? Velük együtt a haladó sajtó érdeklődésének homlokteréből is eltűntek az addig mindennapos, bosszantóan hazug hírek a cigányok sanyargatásáról. Új siránkozni valót találtak maguknak.

Ezek együtt kivették a közbeszédből a cigányok ügyét, a hangulat jelentősen csillapodott és ez a higgadtabb hang előfeltétele a kétségtelenül meglévő problémák enyhítésének. A cigányok érdekében ugyanis nem balhét kell csinálni, nem szájalni kell, de még csak tanulmányokra sem nagyon van szükség, hanem konkrét kormányzati cselekedetekre. Ezek hiányoztak a szocialista-liberális kormányok alatt és emiatt alakult ki az a hangulat, melyben lehetővé váltak a tíz évvel ezelőtti szörnyű események. Remélhetjük, hogy magunk mögött hagytuk ezeket az időket.