Visszatérő vád a közép-európaiakkal szemben, hogy populisták, xenofóbok, bizalmatlanul viszonyulnak a politikai pártokhoz és a parlamentarizmushoz, továbbá, hogy nem hisznek az EU-ban. Mindez a térségünkkel foglalkozó publicisztikákban rendszeresen előjön, ahogyan a visegradinsisght.eu hasábjain publikáló cseh egyetemi tanár panaszolja. De előkerül a jól ismert értelmiségi nyílt levél műfajában is, ahol a főként közép-európai és balti civil szervezetek által, elvileg a totalitárius múlt feltárására létrehozott Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának elnöke alkotott nagyot: „25 évvel a kommunizmus bukása után […] nem sikerült fejlett demokráciákat létrehoznunk Közép- és Kelet-Európában. […] A jogállamiság minősége ebben a térségben az elmúlt 10 évben romlott.”.

(V4 karszalag.)


Számunkra régről és jól ismert vádak ezek. Ugye emlékszünk még az ominózus „Európa segíts!” című írásra, amelyet Göncz Árpád köztársasági elnök tett közzé a Corriera della Sera című napilapban? Vagy akár a legutóbbi „állampolgári kezdeményezésre”, amely az Ébredj Európa! néven futott be karriert egész az Európai Bizottságig?  Sőt, Magyarország esetében gyakran láthatjuk, hogy kormányzati háttértámogatással bőven ellátott szereplők nácizzák, diktatúrázzák, stb. a működésüket biztosító kormányzatot, sőt, inkább az egész országot. Egyébként a Platform is hasonló tüneteket mutatott: gyakorlatilag kizárólag magyar forrásból sikerült megállapítaniuk, hogy milyen rossz a demokrácia helyzete Közép-Európában.

Eddig tartott a szokásos lemez. Ugyanis egy változás mégiscsak megfigyelhető. A fentiekben idézett cseh professzor a demokráciáért való aggódás közben a következőt is megjegyzi: „Az 1970-es és 80-as években a Közép-Európai kommunistaellenes másként gondolkodók nem csak a kommunista rezsimek ellen jelentették a lelkiismeret szavát, hanem ami valószínűleg fontosabb, Nyugat-Európa fogyasztói boldogsága ellen is – ez utóbbi ugyanis a nyugatiak szeme elől eltakarta azt, ami Kelet-Európában történt. Ez azt jelenti, hogy erős intellektuális erő van Közép-Európában. De ha mást nem, akkor Közép-Európa tükröt tarthat a kontinens elé, hogy abban saját problémáikat láthassák meg.”

Az említett szervezet, a Platform egyik fő célja lenne, hogy a kommunista diktatúra történetének „hírét vigye” Brüsszelben. Vagyis – ha úgy tetszik – a cél a közép-európai történeti tapasztalat elfogadtatása. Ahogyan Tony Judt megfogalmazta: Kelet-Európa nem szimpátiát és támogatást kér pusztán, hanem megértést. Az eddigi uniszónó szovjet (és társutas) antifasizmus helyett új utak látszanak kibontakozni a történelemtudományban és szemléletben is. Az út hosszú: nemzetközi színtéren Timothy Snyder Véres övezet című könyve jelzi a paradigmaváltás egyik lépését, itthon pedig a Terror Háza Múzeum 2002-es megnyitása volt a fordulópont. Az, hogy 2014-ben létrejöhetett a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, ennek a paradigmaváltásnak a jól kézzelfogható jele és következő lépése. Nem véletlen az sem, hogy éppen a Közép-Európa országai a legtevékenyebbek a közös múltfeltárás terén – a Platformnál jóval szervezettebben és profibban működő kormányközi testület, az Európai Együttműködés és Szolidaritás Hálózata (ENRS) a legnagyobb országok közötti fórum az egész kontinensen. Tulajdonképpen ezen a téren a közép-európaiak mutatják az utat.

A kissé cinikus mondás szerint a politika története maga a politika. Közép-Európa ideája és a közép-európaiság nem új keletű fogalmak. Annak idején az egyik csehszlovákiai szamizdat lapot így hívták: Közép-Európa. 1989 őszén a magyar fiatalok - ahogyan Deutsch Tamás a NEB egyik rendezvényén elmondta - a közép-európai összetartozás jegyében mentek ki Prágába tüntetni a kommunista diktatúra ellen. Éppen a két diktatúra és különösen is a szovjet elnyomás fél évszázada jelenti azt a közös pontot, ami máig hatóan közös tapasztalatot jelent és identitásformáló erővel bír. De miről van szó? Egy anekdokta szerint Révai, a kommunista kultúrpápa megpróbálta meggyőzni Márait arról, hogy ne emigráljon. Sorban olyan intézkedéseket hozott fel, amelyekre Márai kényszerűen bólogatott, és a felsorolás végén Révai diadalmasan vágta ki: Márai, maga 95 százalékban egyetért velünk! Akkor miért nem áll be közénk? Mire Márai azt mondta: Mert csak a maradék 5 százalék miatt érdemes élni.

Nos, úgy tűnik, hogy ezt az 5 százalékot Közép-Európa sikeresebben mentette át a diktatúra évtizedein, mint a Nyugat-Európa a fogyasztói-liberális berendezkedésben. Sokan kritizálták már a nyugatiak hozzáállását Közép-Európához: Andrzej Nowak a Jagelló Egyetem tanára az ENRS konferenciáján kijelentette: szerinte a nyugat-európaiak tanár-diák viszonyt képzelnek el, ahol kedvükre oktathatják a tőlük keletre élőket. A holland Volkskrant – egyébként középbalos – napilap viszont már egyenesen ezt írja: „A nyugat-európai vezetők az európai integráció építőmestereiként láttatják magukat. Úgy bánnak a kelet- és közép-európai vezetőkkel, mint a csintalan iskolás gyerekekkel. Rosszul teszik: ők most ugyanis az európai lélek letéteményesei.”.  A cikk címe: „Európa lelke Kelet-Európában van”.

Úgy tűnik, hogy a kontinensen elérkezett Közép-Európa ideje.