Kevesen tudják, hogy a középkor legnagyobb hajóját nem a britek, a spanyolok vagy a portugálok, de még csak nem is a velenceiek építették, hanem a kínaiak. Összehasonlításként: a 15. század elején épített kínai „kincses hajók” hossza elérte a 137 métert, míg Kolumbusz Kristóf Santa Mariája mindössze 25 méter hosszúságú volt. Azt is tudjuk a kínaiakról, hogy a hajózás és a csillagászat mesterei voltak, kultúrájuk több ezer évre tekintett vissza. Gazdaságuk, társadalmuk, kultúrájuk és városaik mind fejlettebbek voltak, mint a korabeli európaiak. Mindezek dacára nem Kína, hanem mi, európaiak hódítottuk meg Ázsiát. Nem mi játszunk a ku-cseng húrjain, hanem kínai és japán gyerekek tanulnak meg virtuóz módon zongorázni és hegedülni. A világ keleti fele beszél angolul, és nem mi tanulunk kantoniul, és vélhetően több sör fogy Ázsiában, mint rizsbor Európában. Dacára az óriási fejlettségüknek, a nyugati kultúra hódította meg Ázsiát, és formálta a saját képére technológiai, kulturális és társadalmi értelemben, a középkori virágzó Kína pedig több közel 200 évnyi válságba került, amelyből csak az utóbbi két évtizedben kezdett el kimászni.


A korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy amikor az első európai hajók feltűntek az ázsiai partjainál, vademberként tekintettek a mosdatlan, hiányos fogazatú nyugati tengerészekre. Nagyjából úgy, ahogy ma Európa néz az Afrika és Ázsia felől beözönlő hordákra. Ahogy a fejlett kultúrájú középkori ázsiai vezetők nem érezték a fenyegetést, úgy a mai nyugat-európai elitek sem látják, milyen veszély közelít Európához. Mintha abban a hitben élnénk, hogy az anyagi javak és a technológiai fölény – amellyel Európa vitathatatlanul rendelkezik –, legyőzhetetlenné tesz bennünket. Wir schaffen das – mondta Angela Merkel 2015. augusztus 31-én, egy sajtótájékoztatón Drezdában. Vagyis: meg tudjuk csinálni. Megszelídítjük a radikális iszlámot, asszimiláljuk az idegen kultúrákból érkezőket, és gazdaságilag a javunkra fordítjuk a bevándorlást. Ezek a mondatok akkor lennének igazak, ha nem a gőgös elbizakodottságból, hanem az európai kultúrába vetett hitből fakadnának. Hiába vagyunk ugyanis fejlettebbek, gazdagabbak, ha nincsenek a múltban gyökerező, szilárd értékeink, akkor a rendelkezésünkre álló eszközöket sem tudjuk használni. Akkor a tolerancia nem türelmet jelent, pusztán gyengeséget, hogy nem vagyunk képesek kiállni az értékeink mellett, ezért behódolunk az idegeneknek.

Lassan három héttel ezelőtt került sor Budapesten a V4-es magyar elnökség keretében az „Európa jövője” című nemzetközi konferenciára, ahol korunk legizgalmasabb politikai gondolkodói szólaltak fel, a magyar származású Frank Füreditől kezdve, Douglas Murray brit konzervatív véleményformálón át Chantal Delsol francia filozófusig. A felszólalókban közös, hogy mindannyian úgy látják: az európai kultúra válságban van, mert megrendült a hite önmagában. Döntés- és cselekvésképtelen, mert talajt vesztett, és fél nemet mondani más kultúrák agresszív benyomulására. Egyszerűen nem meri kimondani, amit a szíve mélyén érez, hiszen állandó szégyenérzet gyötri a múltja miatt.

Akár csak öt évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, hogy a világ élvonalához tartozó nyugati – tengeren innen és tengeren túli – gondolkodók nyíltan beszéljenek arról, hogy Európa utat vesztett, és egyedül Közép-Európa halad jó irányba. A nyugat elismerését és csodálatát ezelőtt utoljára 1956-ban tudtuk kivívni, elsősorban a bátorságunkkal. Azóta csak akkor simogatták meg a fejünket, ha teljesítve vagy túlteljesítve, vakon követtük a nyugati elit elénk állított penzumait. Nyolc év kellett ahhoz, hogy Magyarország bátor, sokszor vakmerően új utat taposson ki magának, és ezt elfogadtassuk a tőlünk nyugatabbra élőkkel. Most nem a nyugati elit diktálta trendbe történő beilleszkedéssel, hanem az érdekeink és értékeink határozott artikulálásával vívunk ki elismerést. „Csak egy állam van, amely aktívan részt akar venni a folyamatok alakításában, ez pedig Magyarország.” – mondta Vaclav Klaus, egykori cseh állam- és kormányfő a V4 konferencián. Milo Yiannopoulos egy interjúban így fogalmazott: „Nem vagyok teljesen optimista Európa esélyeivel kapcsolatban, ha vannak ilyenek egyáltalán. De amennyiben van esély, az az esély nem más, mint az olyan országok, mint Magyarország, amely nem hallgat a kritikákra. (…) Szóval, ha van remény, akkor az Magyarországról és Lengyelországból fog jönni.” Magyarország bátorságát méltatta Douglas Murray, brit újságíró is: „Én azt vallom, hogy Orbánnak teljes mértékben igaza volt abban, hogy a határok fontosak, és hogy meggondolatlan dolog volt Európába invitálni az egész világot. Nem kétlem azt, hogy óriási bátorság kellett ahhoz, hogy ezeket kimondja. Ezzel azonban óriási mértékű nemzetközi támogatottságot sikerült magának szereznie.”

Négy évvel ezelőtt, amikor azt írtam, hogy Orbán Viktor Európa egyik meghatározó vezetője, sokan kigúnyoltak. Ma ezt nem én mondom, hanem például Steve Bannon, az amerikai elnök egykori tanácsadója. Tízmilliós, nem különösebben gazdag országként ma ott ülünk a legnagyobbak kártyaasztalánál, és úgy tűnik, az elmúlt kétszáz év legjobb lapjárása köszöntött be ránk.

Nem, ez nem szerencse. Csak magunknak köszönhetjük.

(Kép forrása: Facebook / Orbán Viktor)