Nem az a lényeg, ki vagy, mi vagy, hanem, hogy kit gyűlölsz. Mert ha te is azt, akit én, akkor őt kell megölni, más nem számít, gyerünk. Ellenségünk ellensége a barátunk, majd ha előttünk fekszik a közösen kivitelezett hulla, ismét egymásnak eshetünk. 

Régi módi ez, Mikszáth, többek közt, például elég sokat írt már erről, valaki talán kézbe vehetett mostanság egy Mikszáth-kötetet.  

Az önkormányzati választásokon a sok kis ellenzéki tűz közösen nyelvelve protestált a kormány ellen, ennek okain a Fidesznek nyilvánvalóan el kell gondolkodnia. De túl ezen a közös lobogáson, mire is szavaztak vajon?   

Ez már fogósabb kérdés.


A demokráciára a diktatúra ellen?

Hiszen éppen most holt hamvába a diktatúra-blabla: próbálta volna meg valaki pár évtizede „Budapestet visszafoglalni”. Minimum a gyomorszáján érezhette volna, milyen valójában egy igazi diktatúra, még ha puha is. Ország párti szemszögből nézvést e blabla elhalálozása (ámbár, ne siessük el…), örvendetes fejlemény lehet: stabil demokratikus panelek közt kezdődhet el az önkormányzati versengés a nép kegyeiért, már csak a paneleket kellene a versenyzőknek minél vonzóbb tartalommal kitölteniük.  Hadd legyek (ál) naiv: innentől fogva berekedhetnek a papagáj-kommandók, munka nélkül maradhatnak a gyűlölet tábori lelkészei, az ócska mantráknak pedig lejárhat az idejük. Miért is ne? Voltak és vannak már most is így működő települések, városok, kerületek. ( Nem sokan, de vannak.)     

„Magyarország népe nem Orbán Viktor népe”, ezt is úgy harsogja most némely kommentátor, mintha föltalálta volna a spanyolviaszt. Persze, hogy nem az. Britannia sem volt Winston Churchill népe soha, dacára annak, hogy egy omlatag birodalom élén behúzta a briteknek a 2. világháborút.  Érdemei elismerése mellett a hálás nép rögtön ezután leváltotta, mert a nép is tudja, hogy a hála nem politikai, „csak” történelmi kategória. Okosabb volna megszokni, hogy az istenadta nép hol így, hol úgy szavaz.  Jelzőket aggatni rá, mert éppen ide vagy oda voksol, hiba.       

„Megszűnt a centrális erőtér, innentől fogva már kvázi kétpártrendszer van.”  A centrális erőtér megszűnését még csak-csak érteni vélem, de hogy hirtelen kétpártrendszer keletkezett volna, ha mégoly „kvázi” is? Ugyan mitől? Aki ezt állítja, illenék ezt kifejtőbben megmagyaráznia, miközben persze eleve szakmai baki egy önkormányzati választásból vonni le perdöntő pártpolitikai, sőt a pártrendszer egészét érintő következtetést.    

Sokkal inkább az lesz most a kérdés, hogy az ellenzéki egytényezős kohézió mire és meddig lesz elég. Fenntartható lesz-e az összetapadás, ha már posztokról, hálózatokról, pénzelosztásról kell vitatkozniuk, ha ugyan itt a vita a helyes kifejezés. Kérdés továbbá, vajon be tudják-e bizonyítani alkalmasságukat a győztesek, különösen olyan helyeken, ahol a nagypolitika elsodort posztjukról jó polgármestereket is. Fontos szabály ugyanis, hogy ami elég a nagypolitikához, helyi szinten az olykor igen kevés. Ha koszos a járda, előbb-utóbb az többet nyom a latban, mint az, hogy hová húz a polgármester.

S akkor a törvényszerű pártvetélkedésekről még nem is beszéltünk, pedig egyszeregy, hogy a nincsenek tartós hatalmi társbérletek. Vagy-vagy. Gyurcsány máris szervezi a maga centrális ellenzéki erőterét, tőle balra az MSZP-maradék, jobbra a cuki Jobbik, homlokán pedig ennek jegyében virít ott az új – immár nemzetiszín, hazafias – matrica.  A többiek nem érdekesek, Fekete-Győrt lenyeli früstökre, Karácsonynak vesz egy üveg whiskyt, hogy könnyebb legyen neki az összetapadás.

Pardon, nem whiskyt. Unicumot.

 

(Kép forrása itt.)