„Ami a két baloldali párt összeolvadását illeti, tisztességes, a két párt vezetőinek és tagjainak egyenjogúságát biztosító feltételekkel ezt örömmel támogatnám. Szívesen dolgoznék újra együtt azokkal a volt kollégáimmal, barátaimmal, akikkel osztoztunk a korábbi sikerekben. Az utóbbi években is örömmel vettem részt azokban az akciókban, rendezvényeken, amelyeket a két párt szervezetei közösen hirdettek meg. A jelenlegi parlamentben nem látok olyan pártot, amely közelebb állna hozzánk, mint a Demokratikus Koalíció.” 

Világos beszéd.

Amióta Gyurcsány – pontosabban az Apró-klán, melynek ő csak az egyik tagja – immár kívülről zsizseg ott a 2010-ben lejtőre került MSZP körül, a szocik egy része úgy van ezzel, mint Móricka a nemiséggel. Mindenről az jut az eszébe, szívesen engednének is a csábításnak, de nem tudják, hogyan fogjanak hozzá.

Kovács László tudja.

Egyesülni kell, egyesülni jó, egyesülni hasznos.

Bagatell, hogy a 2010-es indítólökést a szakadék felé döntő mértékben éppenséggel Gyurcsány hat éves kormányzati dilettantizmusa készítette elő, bagatell, hogy 2011-ben úgy szakadt ki a pártból, hogy kilenc kísérő mellett az egcájg egy részét is átcsoportosították, bagatell, hogy azóta egyetlen gondolata se volt, ami ne a saját hatalmi comeback-jére vonatkozna.

Ez persze szíve joga, hiszen politikus.

Ugyanakkor Kovács László is az.


1998-ban lett az MSZP elnöke, amikor a Fidesz-FKgP koalíció került hatalomra, s Horn Gyula lemondott. Kovácsot jóval SZDSZ-kompatibilisebb személynek tartották, mint elődjét, aki ellentétben vele a vidéki MSZP-vel is kalkulált. Kovács viszont olyannyira nem, hogy néhai Toller László a baranyai lobbi erős embere egyenesen őt okolta a ’98-as kudarcért: „Mi alaposan felkészültünk, de Budapesten nem vették ennyire komolyan. Gyakorlatilag az akkori frakcióvezetést kizárták a kampányból.(…) Kovács László menetközben kivette Szekeres Imre kezéből a szervezést, és teljesen rossz irányba vitte. (…) Generális felelősnek tartom. (…) Pártelnökként aztán később is szűk kamarilla-politikát folytatott.” Puch László akkoriban még keményebben fogalmazott: „…nagy barmok voltunk, amikor elhittük, hogy bennünket a budapestiek befogadnak (…) csak addig kellünk, amíg nem érzik, hogy nyeregben vannak.”

Hát, Kovács momentán nincs nyeregben, de ő az a típus, aki a ló mellől is látja a kiutat. Hangja ma már nem hatol messzire, de egészen biztosan elér az Apró-klánig. Gyurcsány nyilván szívesen összeporszívózná a szocik morzsalékából azt a részt, amely épp az ő zsákjába vágyik, hogy ily módon a legnagyobb ellenzéki kispárttá növessze a DK-t, s végleg elfoglalhassa a szocialista pártot. (Minek ide két párt? – morfondírozott már annak idején, mikor az MSZP mellett még az SZDSZ jelentette a másik pártot.)

Mert az Kovács – tegyük fel, jóhiszemű, bár nettó – tévedése, hogy az egyesülés végbemehetne „a két párt vezetőinek és tagjainak egyenjogúságát biztosító feltételekkel”, ahogy azt a szocik Mórickái elképzelik.

Ki látott már olyan rókát, amely a tyúkólba hatolván egyenjogúsítja a tollas társaságot?

 

(Kép forrása: itt.)