Van az úgy, hogy az embert elkezdik érdekelni a világ dolgai. Először hajlamos elfogadni a leegyszerűsítő, konspiráció-szagú elméleteket, melyek a feltételezetten természetes intellektuális hajlammal szemben tuskószagú megoldásokat kínálnak a sokismeretlenes egyenletekre. A „one-size-fits-all” korszak után következik a különböző vélemények és magyarázatok univerzumának megismerése. Az ember ilyenkor azt gondolja (magáról), hogy kiemelkedett a múlt susnyásából és kellőképpen tudományos hangulata megengedi a részleteken, a szakmai (al)kérdéseken történő bíbelődés kulturális nagyvonalúságát. Hisz az mégsem lehet, hogy bonyolultnak és összetettnek látszó problémakörökre a józan észen alapuló, az értelmiség által „primitívnek” tételezett magyarázatok adhatók – az nem lehet, hogy a semmiről írtak és szerkesztettek tengernyi irodalmat tudósok, akadémikusok, szakértők.


És amikor az ember eleget elemezte a részleteket, s kezd rajta úrrá lenni az összeragaszthatatlan fragmentáltság, a „minden egész eltörött” keserű, de a Tudás gőgjével telített életérzése – akkor hirtelen összeáll minden, és kiderül, hogy a szakmaiság tényleg bolsevista trükk. Hogy elemzők elemeztek, kutatók kutattak, rotringhegy törött és tintapatron fogyott, mindhiába: a végén csak kisül, hogy az először legegyszerűbbnek, egyben összeesküvés-szerűnek tűnő magyarázatok bizonyulnak igaznak. Hogy a szakmainak álcázott „tudományos párbeszéd” valójában kellemetlen virtuális kakofónia és hogy a valóság ott hever a lábunk előtt, csak le kell nézni. A szavak ugyanis megindítanak – de a példák vonzanak.

És példálózott a magyar jobboldal eleget a valósággal migránsügyben. Nem akarom a miniszterelnök fogadatlan prókátorát játszani, de ő volt az, aki már évekkel ezelőtt a jogvédők, az embercsempészek és nemzetek feletti európai szervek „abszurd” vagy „bizarr” koalíciójáról beszélt. Akkor persze – jó esetben – cinikus félmosoly volt a „hozzáértők” részéről a reakció, bolondos zagyvaságnak, konspiratív humbugnak minősítve azt, mely „nem illik egy komoly politikushoz”.

És mit ad az Ég, múlt hét kedden ítéletet hozott a straßburgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) két bangladesi (az ország legnyugatibb pontja több mint 8,5 ezer kilométerre van Röszkétől) migráns ügyében. A bíróság szerint azzal, hogy Magyarország a határon az EU-jogon alapuló, ún. tranzitzónás eljárásnak vetette alá az érintetteket, valójában jogalap nélküli őrizetbe vette őket, megsértve ezzel emberi jogaikat – nem beszélve kiutasításukról. A magyar államot mindezért első fokon a bíróság 6 millió forint kártérítés megfizetésére kötelezte, valamint arra is, hogy térítse meg a jogi képviselet, a perköltség díját is, mintegy 3 millió forintot.

Na és itt jön a vicc – pontosabban a komoly dolog, mert viccnek azért ez durva lenne. A két bangladesi jogi képviselője ugyanis a Magyar Helsinki Bizottság volt. Igen, az a szervezet, mely menekültügyi reformcsomagjában „pszichoszociális ellátást” követel többek között a menedékkérők számára. A saját hatáskörét átlépő EJEB nemzetállami szuverenitást súlyosan sértő döntése természetesen a Helsinkinek adott igazat, a végkövetkeztetést már az ítélet elején jóformán prejudikálva. A bíróság ugyanis a vonatkozó jogszabályok szövege mellett citált 7, azaz hét darab országjelentés-szerűséget, melyeket az Európa Tanács „szakosított” szervei, páneurópai menekültsegítő szervezetek vagy éppen az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága adtak ki. A hét jelentésből öt a „magyarországi helyzettel” foglalkozik, erősen kritizálva a különböző szigorításokat. És hát láss csodát, ezen 5 jelentés mindegyikéhez a szellemi muníciót és háttérinformációs bázist részben vagy egészben a Helsinki Bizottság szolgáltatta. (A CPT csak egy magyarországi NGO-val találkozott – vajon melyikkel? –, az ECRE írásainak alapjául szolgáló látogatásokat, mint tagszervezet, a Helsinki szervezete és vett azok elkészítésében is, az UNHCR két jelentésében pedig végig hivatkozott és lábjegyzetelt források a „helsinkis tapasztalatok”). Hogy félreértés ne essék: ez nem „szakmai rátermettség” okán van, hanem mert ezen szervezetek egész egyszerűen megszállták a menekültügy témáját – ezért oly frusztráltak, ha más is bemerészkedik ide – és folyamatosan keresztbe-kasul hivatkozzák egymást. És a keresztülhivatkozásokra alapozva az EJEB nekik ad igazat.

A képlet tehát amilyen „leegyszerűsítő” és konteó-jellegű, olyan igaz: Angela Merkel és Juncker úr meghívják a migránsokat Európába. Az embercsempész hálózatok sok ezer kilométer messzeségből idehozzák őket az Európai Unió területére, ahol egyébként nem lenne keresnivalójuk és ahol egyébként a természetes életösztön jeleként egyes államok, mint például Magyarország, védekezik, kívül akarván tartani őket. Erre fel az embercsempészek által ideszállított migránsok ügyét „felkarolják” az Open Society-hálózat és az EU közvetlen forrásai által finanszírozott intellektuális méregkeverők, és együtt, kézenfogva elmennek Straßburgba feljelenteni Magyarországot. Az emberi jogok listáját és tartalmát egyébként is egy folytatásos teleregényként felfogó EJEB pedig a „civil jogvédők” által bepárnázott, megírt és megszakértett forrásokhoz nyúl a döntés meghozatalakor – melyek persze az embercsempészek által idehozott migránsoknak kedvez. A kör bezárul.

Így ér össze tehát polkorrekt politikusok, az embercsempész-hálózatok, a „jogvédők” és nemzetek felett pálcát törő bíróságok valóban bizarr koalíciója.

De nem, mindez nem összeesküvés. Nem. Annál sokkal rosszabb. Ez a valóság.

 

(Kép forrása itt.)