A mottóban idézett szöveg 1947-ben hangzott el Farkas Mihály, Rákosi egyik legközelebbi munkatársa szájából, a súlyosan elcsalt kékcédulás választások után. Jó munkát végeztek: akkora a kommunista diktatúra keretei már készen álltak, már csak néhány lépés volt hátra, hogy a totális rendszer teljes fordulatszámon pöröghessen. 1957-ben, majdnem pontosan tíz évvel a mottóban idézett szöveg elhangzása után Kádár János, az újra-berendezkedő kommunista diktatúra vezetője a forradalom leverését követően Farkashoz hasonló elégedettséggel állapíthatta meg: „Nálunk minden hatéves gyerek tudja azt, hogy proletárdiktatúra van. Azt is tudják, már a kisgyerekek is, hogy a proletárdiktatúrát a párt irányítja, vezeti, testesíti meg.”.  

(Fotó: MTI/Kászoni László)


Közös múltunk tisztázásával kapcsolatban a tavalyi év egyik legfontosabb fejleménye volt, hogy a kommunista diktatúra egyik fő ikonja, Biszku Béla végre bíróság előtt felelhetett a tetteiért. De valójában miről szól ez a per, melyek a fő kérdések, amelyeket az eljárás felvet?

Röviden összefoglalva: annak a kérdésnek kell bizonyítást nyernie a jog nyelvén, hogy felelős volt-e az állampárt vezetésének legszűkebb köre a sortüzekért. Ha pedig felelős, akkor az iratok alapján ezt hogyan lehet bizonyítani?

Erre jogi értelemben a választ, tekintve, hogy folyamatban levő ügyről van szó, maguknak a jogalkalmazóknak kell adni. Történeti értelemben azonban világosan leírható, hogy miről van szó.

A fő kérdés tehát így hangzik: vajon a karhatalmisták leadhattak-e volna bő egy hónapon keresztül sortüzeket a kommunista párt, az MSZMP tudta és akarata nélkül? Aligha kétséges, hogy a válasz egyértelmű nem. Ha létezett olyan, hogy „pártállam” – márpedig létezett – akkor egyértelmű, hogy a hatalmat a kezében tartó kommunista párt ilyen fajsúlyú ügyekben még az újraszerveződés időszakában is meghatározó szereppel bírt.

A másik, átfogó történeti kérdés pedig így hangzik: hogyan lehet ezt az iratokból kimutatni? Konkrétabban: szükség volt-e írásbeli tűzparancsra? A válasz erre is egy határozott „nem”, mégis ezt a kérdést érdemes kicsit körüljárni. A kommunista szómágia egyik fontos részét képezte az a szakzsargon, ami lehetővé tette, hogy elleplezzék a dolgok valódi jelentését, és egy olyan közös gondolkodás számára teremtsenek platformot, amely szándék- és akarati egységet is létrehozott. Ezt egy távolabbi példával érdemes szemléltetni. Lenin 1922-ben a kommunista párt kongresszusához intézett feljegyzésében Trockijról úgy emlékezett meg, hogy a „munka tisztán adminisztratív oldala” iránt érez „túlzott vonzalmat”. Figyelembe véve, hogy Trockij a bürokrácia iránt mély megvetést érzett és általában a rendszerezett munka sem volt ínyére, érthetetlennek tűnik Lenin megjegyzése. De valójában miről van szó? Az „adminisztratív intézkedések” a kommunista zsargonban a bírósági eljárásokat, internálást, kivégzéseket, túszok szedését, börtönbüntetéseket és más hasonló akciókat jelentettek. Így már érthető a megjegyzés: Trockij ugyanis könyörtelen és elszánt forradalmár volt, a vörös terror egyik arkangyala, vagyis inkább ark-démona. Ez a fogalmi rendszer magyar viszonylatban is érvényesült. Az „adminisztratív” jelző példájánál maradva, az MSZMP Adminisztratív Osztálya (később Közigazgatási és Adminisztratív Osztály) látta el a honvédelem, az állam- és közbiztonság, az igazságszolgáltatás, a tanácsi és államhatalmi, valamint államigazgatási szervek pártirányítását és ellenőrzését. Vagyis felügyelte a terror megvalósítására képes gépezetet.

 Ugyanennek a szakzsargonnak a logikája érvényesült az 56-os forradalom idején is.

1956. december 4-én az MSZMP Katonai Tanácsában például a következő kijelentések hangzottak el: „A másik ilyen probléma, amit fel kell vetni, hogy hogyan ítélik meg a karhatalmi parancsnokok a helyzetet, hajlandók-e tüzelni a tömegekre, különösen, ha fegyvereket látnak. Feladatul kell adni a karhatalmi ezredparancsnokoknak, hogy készítsék fel a tisztiezredeket a várható eseményekre. Értékelni kell előttük a helyzetet, össze kell hívatni a század- és szakaszparancsnokokat, meg kell indítani ebben a vonatkozásban is az agitációs propagandamunkát.”. Ez bizony alig burkoltan azt jelentette, hogy a tüntetőkre lőni kell, és ha a sortüzet leadó karhatalmisták fegyveresek részvételét jelentik a tüntető tömegben, akkor az mindenre felmentést ad. Mindezt akkor tárgyalta a kommunista párt által felügyelt katonai tanács, amikor a fegyveres ellenállás lényegében már véget ért, egy-két helyen léteztek csak a harcot is vállaló fegyveres csoportok, legfeljebb néhány tucatnyi taggal.

A szakzsargon létezése mellett arra is érdemes figyelni, hogy a kommunista párt bűnöző szervezet volt, vezetői pedig tapasztalt politikai gengszterek. Direkt írásos nyom hátrahagyása nem állt érdekükben. Elszólások persze akadtak, főként, amikor egymás között voltak. Biszku 1958-ban például a következőket mondta: „amit a Politikai Bizottság meghatároz, az egyes kommunistáknak is, és a politikai nyomozó állománynak, hogy úgy mondjam, az asztalon lévő Bibliának kell lennie”.

Összefoglalva tehát az ügy lényegét: a kommunista állampárt vezetésének felelőssége történeti és politikai vonatkozásban egyértelmű, a forrásokat azonban a kommunista korszakra vonatkozó premisszák mentén kell elemezni, és a kommunista zsargont megfelelően kell értelmezni. Hogy mindezt a bíróság hogyan tudja értékelni, az egy másik kérdés. Azonban az enyhén szólva is furcsa helyzetet eredményezne, ha a történeti és a jogi értékelés egymással homlokegyenest szemben állna.

A 2016-os év az utolsó kerek évforduló, amikor az ’56-os forradalom és szabadságharc veteránjai nagyobb számban köztünk vannak. Vajon milyen érzéseik lesznek életük alkonyán, ha ez az utolsó, nagyobb lélegzetű, szimbolikus ügy kutyakomédiává silányul?