(Kínai katonák masíroznak a Tienanmen téren.)


Aztán a tizenkilencedik században a britekkel való egyenlőtlen találkozás megnyirbálta ezt a sajátos világfelfogást, alapjában véve mégsem változtatta meg. A brit lecke következtében Kína felismerte ugyan az önerősítés elkerülhetetlen feladatát, mondván, amit lehet, azt el kell tanulni a nyugati barbároktól, s ezt anélkül kell megoldani, hogy a folyamat a kínai hagyomány alapvető értékeire káros hatással lenne.

Lényegében ilyesmi volt a vezérfonala a kínai kommunizmus huszadik századi kalandjának is: ki állíthatja, hogy a maoizmus a szovjet-orosz bolsevizmus szolgai vagy akárcsak engedelmes másolója lett volna? Rajtuk keresztül sokkal inkább két masszív birodalmi szemlélet csapott össze, s mindkettő könyörtelenül a saját érdekeit követte.

Ami ezután következett, ennél is furcsább volt. Mao talonba került, ám a Teng Hsziao Ping elindította s máig virulens reform-kommunista folyamat révén Kína a szovjet összeomlást követően hihetetlenül rövid idő alatt a világkapitalizmus egyik éllovasa lett, rácáfolva minden ideológiai tisztánlátásra. A kommunistáktól a diktatúra lehető „legjobb” alkalmazását tanulta el, a Nyugattól a meg a hideg tőkelogikát, s e kettő példátlanul sikeres fejlődési modellé állt össze. Sokan szeretnék megfejteni a kínai titkot, s aligha túlzás, hogy az amerikai politikai érdeklődés egyik kiemelt területe ma már nem a moszkvai, hanem a pekingi „kremlinológia”.

Ha egy ország sikeres – kiváltképp, ha ennyire sikeres, mint Kína volt az elmúlt pár évtizedben – logikus, ha megnő az étvágya. A geopolitikai zsargon úgy mondja ezt, ha egy ország helyzete a világban kedvezőbbé válik, külpolitikájában, diplomatikusan szólva, teret nyernek a terjeszkedő (expanzionista) doktrínák. Ezekkel akar még inkább javítani már addig is javuló helyzetén, vagy legalábbis ily módon szeretné előnyös pozícióját minél tovább tartósan biztosítani.

Világgazdasági erejét kihasználva, Kína most katonailag is az amerikaiak és az oroszok nyomába ered, hiszen ezen a téren eddig csupán tisztes távolból követte őket. Megteheti, mivel a ma már szinte senkit sem fékező, de jogilag még, úgy ahogy érvényben lévő jaltai rendezés ebben sem korlátozza. Nem úgy, mint az elmúlt évtizedekben szintén sikeres Németországot, vagy Kína egyik legfőbb ázsiai ellenlábasát, Japánt, akiket még mindig a vesztes második világháború súlya nyom, noha mindkét állam részéről jócskán volna igény a gazdasági erejüknek megfelelő fegyverkezésre.

Kína viszont nyugodtan növelheti ilyen célú kiadásait, s nem vitás, hogy a formálódó új világrend jellege nagymértékben attól is függ majd, miként alakul a klasszikus katonai háromszög, az USA-Oroszország-Kína erőviszony. Ki fél jobban kitől? Amerika Kínától, vagy Oroszországtól? Netán igazán csak a kettőtől együtt? S mi Moszkva és Peking viszonya? Egyszóval ki állhat össze kivel, stratégiailag, avagy akárcsak időlegesen is?

Mindez egyelőre több, mint talányos. Csupán az a tény, hogy az USA ma még fölényesen vezet, s ma még a kínaiak főleg az oroszoktól szerzik be fegyvereiket. Mégis botorság volna a kínai tanulékonyságot a legkisebb mértékben is alábecsülni.

Friss hír, hogy a katonai alkalmazású drónokból ma már Kína adja el a legtöbbet.