Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk — bár ez nem valószínű —, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség. (Kós Károly)

A körülöttünk lakó népek 1918-ban örömünnepet ültek. Most arra készülnek, hogy a százéves évfordulón újra átéljék a nemzeti nagyság óráját. Számunkra ez a százéves évforduló örömre ugyan kevés okot ad, de alkalmat teremthet arra, hogy átgondoljuk: mi hogyan jutottunk el az 1918-as összeomlásig, és mit kezdtünk azóta azzal az örökséggel. Hogy hogyan lehet, hogy még 100 év múlva is akadnak, nem is kevesen, akik ugyanazt az összeomláshoz vezető utat hirdetik járhatónak. Az egyik illusztrált hetilap tudja, meri és teszi: öles szalagcímben hirdeti, hogy „Erdély örökre elveszett”. A tudós professzor – a hazai történettudomány baloldali narratívájának vezető alakja – mondta ki ezeket a rettenetes szavakat. Egyúttal a történelem, mint tudomány politikai értékelését is elvégzi: nemzeti mítoszok őrzése, letisztázása helyett azok lebontása kell, hogy legyen a cél. Büszkén vállalja, hogy a hazai történettudomány őszerinte ebben előbbre tart, mint a környező országoké. Csak valahogy a térképre nézni felejtett el közben. A nemzeti dekonstrukció és a nemzeti konstrukció közötti különbség ugyanis sok-sok tízezer négyzetkilométerben, és sok-sok millió tönkretett magyar ember sorsában mérhető. Az összefüggés persze nem egyenesen arányos: a nemzeti mítoszok túlfújása egy ponton túl kontraproduktív. Viszont annyi egészséges nemzeti identitás alapvető feltétele a közösen vallott történelem, a büszkén vállalt élményközösség. Ha ez nincs meg, a nemzeti mozgástér jelentősen leszűkül, ami bizony elég gyorsan az egyének szintjén is érezteti a hatását.


Visszatérve a bombasztikus címre, miszerint Erdély végleg elveszett volna, nézzük, mit írt erről Kós Károly, a trianoni béke aláírása után: „A megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletét, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam: lemondok.”. Gondoljunk bele, hogy ha a Horthy-idők lemondással egyáltalán nem vádolható légköréről, egy pusztán praktikus okokból, reálpolitikai kényszerűségből aláírt papír miatt ezeket a sorokat írta Erdély nagy gondolkodója, vajon mit érezne most, ha a Heti Válasz címlapját látná? Ezt a felfogást is megemlíti Kós Károly, az idézett, „Kiáltó szó” címet viselő röpiratban: „Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor õ maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság!”. Magyarország újdonsült irányítói 1918-ban bejelentették, hogy nem akarják a régi országot. Ezt, hogy úgy mondjuk, túl is teljesítették. Száz éve, hogy állandóan visszatérő mítosza a magyar értelmiség egy részének, hogy tulajdonképpen ennek így kellett lennie, hogy hát van ebben valami, hellyel-közzel még akár igazságosabb helyzetet is eredményezett. Hogy is mondta még 1861-ben Deák Ferenc? „Amit erő vagy hatalom elvesz, azt idő és szerencse visszaadhatják. De amiről a nemzet önként lemondott, annak visszaszerzése kétséges.” Ha gondolati síkon folyamatosan az „örökre elveszett” történelmietlen perspektívájába helyezkedünk, és a „merjünk kicsik lenni” jól bevált, szocialista receptjét szorongatjuk görcsösen, akkor kiérdemeljük szomszédaink lenézést, ráadásul tényleg kicsik leszünk. Bozgorok.

Van-e ez ellen orvosság? Van. Kossuth így fogalmazta meg: „Én azok soraiba állottam, kik Istenben, jogaikban s önmagukba bízva, az ellenséges megtámadásra jogszerű visszatorlással feleltek.”. A magyar szabadságharcok sorozata nem ért véget. A mozgástér külső szegélyét jelző határkövek tologatása nem időszerű és nem is feltétlenül hasznos ötlet, de a saját magunkra kényszerített béklyók lerázása már csak rajtunk múlik.

 

(Kép forrása: Magyarország Kormánya, Facebook)