Ezen a hétfői napon az Amerikai Egyesült Államok 30 legfontosabb vállalatának tőzsdei állapotát jelző Dow Jones Ipari Átlag tőzsdeindexe 777 pontot zuhant.

Láncreakció indult el. Míg 2008-ban mindössze 25 amerikai pénz- és hitelintézet jelentett csődöt, 2009-ben már 140, 2010-ben pedig 157. Bár pontos adatok nincsenek, de úgy tartják, hogy közel nyolcmillió amerikai veszítette el az otthonát jelzáloghitelük bedőlése miatt. Az Amerikából induló válság pénzügyi ebolaként megfertőzte az európai pénzügyi rendszert és gazdaságokat.

A bankok és vezetőik felelősségre vonását követő tüntetők New Yorkban.

A fertőzést csak a több, hatalmas dózisban beadott, közel száz milliárd eurónyi, az Európai Központi Bank által kibocsátott bankmentő csomaggal sikerült megfékezni. Mindeközben a FED, az Amerikai Egyesült Államok központi banki rendszere is több ezer milliárd dollárt pumpált az amerikai pénzpiacba. Amit a brókerek eltapsoltak, azt az adófizetők fizették ki.


A Lehman Brothers bukása nem pusztán a nyugati pénzügyi rendszer, nem csak a bankok csődje volt.

A több mint tíz éve elindult válságban legalább három dolog veszett oda:

Először is, odaveszett a középosztály második világháború óta tartó, többé-kevésbé töretlen gyarapodásának mítosza. Az Egyesült Államokban közel négy évtizeden át a középosztály alkotta a társadalom legnagyobb részét, ez a korszak véget ért: ma kevesebben tartoznak a középosztályhoz, mint tíz éve. Mindeközben korábban soha nem látott mértékűre nőtt a különbség a középosztályhoz és a felsőbb osztályhoz tartozók jövedelme és vagyona között. Egy 2018-as kutatás szerint ma az Egyesült Államokban 30 százalékkal drágább a középosztálybeli életformát fenntartani, mint 20 évvel ezelőtt.

Másodszor, odaveszett a nyugati gazdasági modell morális és hatékonyságbeli felsőbbrendűségébe vetett hit. A válság óta sem az Egyesült Államok, sem az Európai Unió nem tudott növekedési pályára állni. A német ipari termelési adatok alapján az idei évben recesszióba süllyedhet az unió legnagyobb gazdasága. Hiába a pumpáltak dollár és euró milliárdokat a gazdaságba, azt javarészt elnyelte a pénzügyi szektor.

Harmadszor, odaveszett a vezetőkbe vetett bizalom. A nyugati világban a régi, korábban évtizedeken át kormányzó elitek és pártok folyamatosan veszítenek támogatottságukból.

A második világháború utáni legnagyobb gazdasági válság rávilágított a hidegháborút megnyerő nyugati hatalmak sebezhetőségére. Nem pusztán az a tény, hogy gazdasági recesszió kezdődött, hanem annak kezelési módja, hogy egész pontos legyek, kezeletlensége. Az elitek cserbenhagyták az embereket, miközben a válság valódi előidézőinek még a nevét sem tudjuk, nem hogy felelősségre vonták volna őket.

A nagykutyák megúszták. Nézzük például Robert Rubint, a Goldman Sachs és a Citigroup volt bankárát, expénzügyminisztert, aki hivatali ideje alatt jelentősen lazított a pénzügyi szektor szabályozásán. 2007 novemberétől 2009-ig a Citigroup elnökeként az állami mentőcsomag végrehajtását vezényelte le ez alatt a szűk két év alatt összesen 126 millió dollár juttatást kapott a banktól. Nyugdíjas éveit visszavonultan tölti, elsősorban környezetvédelmi projektekkel foglalkozik. Nyilván szeretne valamit visszaadni a társadalomnak. Na pénzt, azt nem, de valamit.

De említhetném John Thaint is, aki 2007-ben vette át a Merrill irányítását. Elnökként ő hozta tető alá a Bank of America mentőakciót. Később azzal vádolták, hogy a csőd szélén álló Merrill alkalmazottainak vaskos bónuszokat fizetett ki, a saját irodáját pedig 1,2 millió dollárért újíttatta fel. Thain jelenleg az UBER igazgatósági tagja.

A sort még hosszan folytathatnánk.

Attól, hogy sosem lettek felelősségre vonva a pénzügyi és politikai vezetők, nem maradtak el a következmények. A vezetőkkel szembeni bizalmatlanság és azt követő vezetési válság azóta is lebénítja az egész nyugati elitet. Európa tehetetlenségbe süppedt, az Egyesült Államok végzetesen megosztott politikai elitje pedig hideg polgárháborúba, ami egyes elemzők szerint a 150 éve fennálló amerikai pártrendszer felbomlásával fenyeget. Ne feledjük, a ma ismert pártrendszer a polgárháborúban született.

A nyugati féltekén egy ördögi kör alakult ki.

A valaha ideológiai ellenfeleknek számító establishment pártok ötlettelenül toldozgatják a 2008 előtti világot. Ez frusztrálja a választókat, ezért új vezetőket keresnek. Az establishment pártok pozícióikat védve kartellbe tömörülnek, vagy, ahogy ők nevezik: nagykoalícióba. Erre készülnek most az európai parlamenti választásokon is. Azokat, akik nem vesznek részt a játékukban, adminisztratív aktusokkal, a szólásszabadság korlátozásával igyekeznek kizárni, partvonalra szorítani. Azokat a választókat pedig, akik ebből nem kérnek, megbélyegzik, kioktatják vagy virtuális gulágba küldik.

A választók és elit kapcsolatában csak egy közös pont van: a kölcsönös frusztráció és a bizalmatlanság. Ezt jól tükrözik a Project-28 kutatás elmúlt három évének adatai. Az Európai Unió 28 tagállamára kiterjedő közvélemény-kutatás tanulságai szerint az európaiak elégedetlenek Brüsszel teljesítményével és pesszimistán tekintenek a jövőre. A válaszadók döntő többsége a nemzeti szuverenitás erősítését támogatja, és úgy gondolja, hogy az Unió gyengén teljesít a migráció kezelésében. Mindemellett az európaiak többsége szerint gyermekei és az elkövetkező generációk rosszabbul fognak élni, mint ahogy mi élünk ma. Ez alól csak Közép-Európa kivétel, a V4-ek országai inkább optimisták, bíznak a jövőben. Igaz, ezekben az országokban az establishment pártok és politikusok partvonalra szorultak.

Azokban a napokban, amikor a Lehman Brothers magával rántotta a nyugati pénzügyi szektort, majd a nemzetgazdaságokat és sok millió családot földönfutóvá tett, a földgolyó másik felén egy bizonyos Liu Mingfu, a kínai néphadsereg ezredese épp egy politikai pamfleten dolgozott. A címe szabadfordításban: A kínai álom.

Liu Mingfu könyvében leírja, milyen lesz a „Kínai kor”, és egy útvonalat is felrajzol, amelyen haladva Kína eljuthat ide. A könyv a kínai felsőbbrendűséget hirdeti, és habár a leírás számos pontja meglehetősen homályos, a szerző hangsúlyozza, hogy Kína évszázada egy demokratikus század lesz. „A kínai álom” nem más, mint egy katonai, gazdasági és kulturális stratégia, amelynek segítségével 2049-re Kína lehet a világ első számú hatalma. Sokan az új kínai vezető, Hszi Csin-ping szemére vetik, hogy előszeretettel szokott idézni ebből a könyvből.

Most nem az számít, mi mit gondolunk, reális-e a terv. De annyi biztos, hogy ma egyedül Kína lép föl azzal az ambícióval, hogy az amerikai álom helyébe egy új mítoszt emeljen. Oroszországnak ugyan van katonai stratégiája, de nem kínál életformát a világnak. Trumpnak pedig van gazdasági stratégiája, és talán katonai is, de Amerika végletesen megosztott abban a kérdésben, hogyan is kéne élni. A nyugat-európai elit által ajánlott életformáról pedig rendre kiderül, hogy az európai állampolgárok nem kérnek belőle.

Sokan úgy tartják, hogy a rövid 20. század 1989-ben ért véget. Nem vitatva ennek a gondolatnak az ésszerűségét, azt is bizton állíthatjuk, hogy a 2008-as világválság új korszakot nyitott a nyugati világ történetében. A hidegháború győztes hatalmainak pozíciói megrendültek, és úgy tűnik, egyelőre nem voltak képesek új megoldásokat találni az előttünk álló kihívásokra. Magyarország stratégiai érdeke, hogy megértsük a változás természetét és kiváltó okait, és a szuverenitás és szabadság talaján állva, előítéletektől mentesen, nyitottan vizsgáljuk, hol milyen válaszokat adnak a nyugati világ társadalmi, gazdasági krízisére.

Másképpen fogalmazva: ki nyeri a XXI. századot?

 

(Kép forrása: itt.)