Néhai Marton László? Kerényi Miklós Gábor? Vagy éppen Gothár? Netán valaki más? Lehet szimpátia-antipátia alapon erre vagy arra mutogatni, mondván, hogy ő az igazán elítélendő figura, mert – és itt érvek sokasága jöhet, hogy X azért más, hiszen ő…, és rendszerint meg is magyarázzák, mitől is áll X pár centivel az undorszint fölött. Azt persze nem vallják be majd, ami a lényeg: azért, merthogy X mégiscsak a mi emberünk. 

A Katona József Színház bármennyire igyekezett is csuklya mögé rejteni e legújabb ügyet, nem sikerült. Eleve nem is sikerülhetett. Csupán idő kérdése volt, kiderüljön, ki az Anonymus.   


Kár volt a csuklyáért. Az erőszaktevés az erőszaktevés, bármilyen brancsbéli követi is el. Egyszerre pszichés zavar (ilyen-olyan nemi önbizalomhiány sejlik mögötte) és/vagy hatalmi visszaélés, ami a hatalom káros mellékhatása, de erről a hatalmas mindig elfelejti megkérdeni orvosát, gyógyszerészét, azok pedig sosem merik maguktól megmondani neki. Lehet persze az ilyesmi rögzült ízlésficam is: az elkövető azt feltételezi nemi kiszemeltjéről, hogy vonakodása, tiltakozása ellenére valójában ő is az erőszaktevésre vár, ő is azt szereti.

Nagy a világ állatkertje, sok-sok látszólag tiszteletreméltó ember – férfi és nő – szaladgál benne.

Igazán az a döbbenetes ebben, hogy a dolog, úgy fest, örök. Emberi természetünkhöz tartozik. Önbizalomhiány, hatalmi visszaélés, ízlésficam akkor is lenne, ha a kőtáblák törvényei ott villognának minden utcasarkon, vagy naponta többször is fölidéznénk magunkban a Tízparancsolatot. S hogy a nyilvánosságnak sincs visszatartó ereje, éppen e legújabb eset bizonyítja. Mintha éppenséggel semmi se történt volna eddig. Alig két éve még a Marton László-ügynek, s most megint ettől szenved az érintett szakma. Egyszerre jogosan és méltánytalanul.

Jogosan, mert megtörtént, ami megtörtént, akárhányszor is. És fölöttébb méltánytalanul, mert ennek megint csak a színház- és filmművészet az egyedüli és látványos kárvallottja. Ráadásul túlzó általánosítással (na persze, ilyenek a komédiások…) és az árnyék esélye nélkül, hiszen nekik szakmai kellékük a reflektorfény. Miközben pillanatig se hihető komolyan, hogy az egyéb – árnyékosabb – szakmákban kevesebb volna az elkövető. Csak annak nincsen hírértéke, ha névtelen Pista markol bele mindegy hogyan hívják Jolán fenekébe, hogy a fordítottjáról, a Potifárné -jelenségről már egy halk szó se essék.    

Függetlenül e méltánytalanságtól politikailag persze „pikáns” kérdés, hol a hitelességi határa a liberalizmusnak? Mit jelentenek a mindennapokban az emberi jogok? Elvileg nyilván azt is, hogy ezek a másik embert is megilletik, még akkor is, ha valakinek vele kapcsolatban (azaz vele szemben…) gyakorlatilag éppen gerjedelmei vannak. Mert ha erre az időre a másik joga felfüggeszthető, az bűn, sőt hiba. A hiteltelenség ékesnek nemigen nevezhető liberális bizonyítéka.     

 Gothár Péter egyik kulturális főalakja ennek az elvileg liberális világszemléletnek, s ezek szerint egyszersmind gyakorlati határsértője. Márpedig ha valakinek kettős a mércéje, egy a nyilvánosságnak, egy meg a kulisszák mögötti félhomálynak – és ez ki is derül –, onnantól kezdve már nem lehet(ne) rá ikonként tekinteni. A brancslogika viszont nehezen barátkozik meg bárminő brancsbéli trónfosztással. Pedig szó sincs arról, hogy Gothárt ne kellene ezek után is a korszakos „Megáll az idő” kiváló rendezőjének tekinteni. Hiszen az. Csak éppen lányainkat, barátnőinket, s úgy általában a női nemet nem bíznánk rá semmiképp. Rendezze meg ő is a Tartuffe-t, csak ne legyen az emberi jogok felkentjeként ikonná emelt példakép.

S végül egy realista kérdés.

Ki lesz a következő?

 

(Kép forrása: itt.)