Az intézményes, pozitivista politikaelméletben talán nem, de azon kívül talán már közhely, hogy a politika kulcsa a határhelyzetek megértése. Ha nagyon akarjuk, Platóntól Hobbesig – és tovább – el tudjuk képzelni úgy a nagy emberek nagy könyveit, mint határhelyzetek tárgyalását.

Jóllehet, nem túl korszellem-konform, de van egy személyes kedvenc merénylőm: Claus Schenk von Stauffenberg. Ő irányította az 1944. július 20-án végrehajtott, végül kudarcot vallott merényletet és puccskísérletet Adolf Hitler ellen. De vajon milyen alapon lehet tisztelni egy merénylőt? Ezen az alapon lehet egy trónörökös gyilkosának, vagy egy RAF-tagnak is szobrot emelni? Hiszen minden merénylő, terrorista azt állítja magáról, hogy a szabadságért küzd.


Ebből is látszik, hogy keveset mondunk a politikáról, mi több, az életről, ha arra a nyelvre akarjuk lefordítani, hogy az erőszak rossz, a béke jó – vagy fordítva. Bármilyen aktus csak a konkrét szituációban válik értelmezhetővé, és ezzel épphogy nem tesszük relatívvá ezek értelmét. (Mint a halálbüntetés-vitában, a Hitler elleni merénylet esetében is mondhatnák a morál tam-tam játékosai: ne ölj!)

Stauffenbergnek egyszerre számos motivációja volt. Volt is olyan kritika, amely azt vetette tisztelői szemére, hogy a gróf mégiscsak egy autoriter katonatiszt volt, és nem a progresszív demokráciáért küzdött. Színigaz. (És ha kicsit gonoszak szeretnénk lenni – és miért ne lennénk? – megemlíthetnénk azon korabeli nagyon progresszív demokratákat, akik a Vichy-rezsimben kollaboráltak a nácikkal.) Ugyanakkor mégiscsak ő volt az, aki képes volt cselekedni. Stauffenberg egyrészt úgy gondolta, Hitler romba dönti Németországot és egész Európát. Volt tehát egy hazafias indíttatása: meg akarta óvni attól Németországot, hogy megalázó békét kényszerítsenek rá a szövetségesek. Abban reménykedett, hogy hamarabb tudnak békét kötni, valamint kedvezőbb feltételeket tudnak kialkudni, ha megszabadulnak Hitlertől (valamint az SS-től és a Gestapotól). Az SS kegyetlenkedéseit gyűlölte, ahogy a nemzetiszocialista háborús-és államgépezetet is, de messze nem volt pacifista, sem demokrata. A „régi Németország” képviselője volt.

(Claus Schenk von Stauffenberg portréja. Kép forrása: itt.)

Talán ennél is fontosabb azonban vallásos meggyőződése: Stauffenberg hithű katolikus volt, és nem ennek ellenére, hanem épp ezért érezte kötelességének a zsarnok meggyilkolását. (A „zsarnokölés” ugyan nem része hivatalosan a keresztény hagyománynak, hallgatólagosan azonban megbújik benne. A hagyomány legalább kétféle zsarnokot ismer – tyrannus in titulo és tyrannus in regimine –, és az ezekkel szembeni fellépést nem csak jognak, kötelességnek is tekinti.) Ezzel Stauffenberg a régi katolikus – a mai mainstreamnél kicsit keményvonalasabb – természettörvény-hagyományt képviselte. Ma már ezt kicsit nehezebb feldolgozni, amikor ez a tomista-katolikus természetjogi tradíció erősen meggyengült (hogy mitől, hogyan és mikor, az messzire vezetne), és amikor az ezzel szembeni kihívó modern természetjogi „igazságosság”-kívánalmak borzalmas zajától már nem hallunk tisztán. Nem véletlenül érezzük a disszonanciát.

Stauffenberg utolsó mondata kivégzése előtt állítólag az volt: „éljen a szent Németország!” – ez az összeesküvők egyik jelmondata is volt, és jelzi, hogy a német totalitarizmus időszakában talán az utolsó végvári katonái voltak ennek a régi Németországnak. A civilizáció kiáltását nem a moralizálás, a petíció, a nyilatkozat, a felháborodás jelentette, hanem a nagyon is tekintélyelvű katonatisztek puccskísérlete. Ha sikerül, egészen más képet festene ma is a világ. Noha a kísérlet csúfos kudarcot vallott, az elszántságért, akaratért, hitért lehetetlen nem tisztelni Stauffenberget.