Kereszt(y)én hitünk fókuszában az üdvösségünkre küldött Megváltó születése, értünk halt kereszthalála és feltámadása áll. E hármasság adja alapját Isten-képünknek is: vagyunk annyira fontosak a Jóistennek, hogy elküldte hozzánk fiát; aki emberi testben élte végig földi életét, erőt adva és példát mutatva, hogyan tudjuk elviselni a ránk mért szenvedést; feltámadásával pedig abbéli hitünket erősíti, hogy a földi pálya befutása után is van folytatás.

Legfontosabb ünnepeink tehát Krisztus születése, kereszthalála és feltámadása. Hitünk, s vele keresztény kultúránk, gondolkodásunk alapját képezi e hármasság.

Csak két aktualitás e kitüntetett pillanatok kapcsán.

(Orbán Viktor miniszterelnök a Magyarországi Református Egyház zsinatának 1956-os emlékülésén jelentette be Nagypéntek munkaszüneti nappá nyilvánítását.)


Hullanak a levelek, a rövidülő nappalok a telet és vele annak lélekmelegítő középpontját, a karácsonyt késztik elő. De vajon jó-e, ha már október közepén - mikor az erdők még mindig inkább zöld, mintsem rozsda színben pompáznak - feldíszített karácsonyfák állnak az Ikea pénztárainál, karácsonyi csecsebecsék lepik el az áruházak polcait, az Andrássy úti hotel pedig téli díszkivilágításban pompázik? Miért kell ennyire siettetni az időt, ennyire sürgetően előre hozni a Megváltó születésnapjára való készülődést, amelynek a négy adventi gyertyával szépen rendelt ideje van? Nem lopja-e meg az ünnepünket, ha már a gesztenyegyűjtés és töklámpás faragás közben is a karácsonyra emlékeztet a dübörgő kereskedelem? Miért jó az, ha advent kezdetére szinte belefáradunk, beleununk a sok csillogásba, és elkopik a lényeg a hosszú és hangos várakozástól? Költői kérdések és természetesen tudjuk mind a választ. Csak egy óvatos felvetés: nem lehetne regulázni a kereskedelmet, hogy legalább november előtt ne jelenhessenek meg a boltokban a karácsony kellékei?  Ha ugyanis minden nap karácsony van, sosincs karácsony...

A politika alapzaját nem könnyű átütni mégoly fontos és előremutató intézkedésekkel sem. Ilyennek gondolom a napokban bejelentett új szabályozást, miszerint a Nagypéntek végre munkaszüneti nappá válik. Hála érte annak, akinek volt szeme a látásra!

A húsvét megünneplése – hitbéli jelentősége ellenére – mindig is kicsit háttérbe szorult a karácsony mellett. Valódi tartalmát – különösen a kommunizmus ez irányú igyekezete miatt – elfedte a csoki nyuszi és a locsolkodás, de valahogy nehéz is volt „ráfordulni” az ünnepre: a böjt kurtán-furcsán egy munkanapon érte el drámai végkifejletét, Krisztus urunk értünk elszenvedett halálának évről-évre megidézett pillanatát. Munkából szabadulva még ment a futkosás a tojásfestékért és a sonkáért, s aki a kereszténység e sötét óráiban szentmisére vagy istentiszteletre akart menni, hogy átélje Megváltójával a kereszthalál magányát, valahogy mindig futtában, másodlagosan tehette csak ezt meg.

Azzal, hogy mostantól törvénynél fogva csendesül majd el az össznépi zaj (ha már a vasárnapokkal sajnálatos fiaskót vallott is a jó szándékú igyekezet), biztos, hogy meghittebben, átéltebben tudunk majd emlékezni a nagypénteki kínhalálra és ezzel a húsvéti napok összefüggése is letisztultabban jelenik meg gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt.  A politikában nem ismert fogalom a hála, de akinek fontos ez az ünnep, nyugodtan mondjon ki egy köszönömöt!