Az elmúlt napok (hetek, hónapok, évek) oktatással kapcsolatos vitáiban próbálom megérteni, hogy a szakma és a politikai döntéshozatal közötti kapcsolat hol siklott félre. Honnan ered, hogy kevés konstruktív javaslat mellett a szakma a tudomány védőbástyái mögül frázisokkal bombázza a politikát.


Az első kérdés, hogy mi a cél? Szerintem az, hogy a gyerekekből sikeres, a világban boldoguló, önmagukat megtaláló felnőttek legyenek. A második kérdés, hogy kik és milyen tényezők befolyásolják a legnagyobb mértékben a gyerekeket felnőtté válásuk során? Szerintem a szülők otthon, a tanárok az osztályteremben, és médiatartalmak úton-útfélen – telefonon, számítógépen, TV-ben.

Tekintse minden gondolkodó ember ötletelésre szóló felhívásnak az alábbi kérdéseim és válasz-kísérleteim.

1. Tudjuk-e, hogy a szülőknek mik az elvárásaik a gyerekeikkel szemben?

- Ezek az elvárások segítik-e a gyerekeket a felnőtté válásukban?

- Segítette-e a szakma e tekintetben valaha a szülőket?

- Hány helyen működik az országban a hejőkeresztúrihoz hasonló Generációk Közötti Párbeszéd program, amelynek keretében a pedagógusok bevonják a hátrányos helyzetű gyerekek szüleit az oktatásba?

- A társadalmi felzárkózási pénzekből jutott-e elegendő olyan kiadásokra az elmúlt 26 évben, mint mozi-, színház-, opera-, állatkert-látogatás azoknak a gyerekeknek, akiknek szülei ezeket az igényeket nem fogalmazzák meg vagy ha meg is fogalmazzák, nem tudják finanszírozni?

- Vannak-e még szép számmal olyan polgármesterek, mint Bogdán László Cserdiben, aki minden reggel megszámolja az iskolába induló gyerekeket a buszmegállóban és még a táskájukba is belenéz, hogy van-e benne elegendő elemózsia? Aki költségvetési tervet készíttet és célokat fogalmaztat meg a hátrányos helyzetű családokkal? Támogattuk-e ennek a modellnek az elterjedését az elmúlt 26 évben?

2. Mit tettünk azért az elmúlt 26 évben, hogy a legjobb képességű fiatalokat megnyerjük a tanári szakmának, úgy mint mondjuk Finnországban, Szingapúrban vagy Koreában? Nem lehet, hogy azért is estek vissza olyan drasztikusan a természettudományos PISA-eredmények 2009 óta, mert – ahogy Varga Júlia is utal rá egyik 2000-es évek közepén írt tanulmányában –  háromszoros kontraszelekció alakul ki a pedagógus kiválasztás során, ami leginkább a természettudományos tárgyak oktatását érinti?

3. Mit tettünk azért az elmúlt 26 évben, hogy a tanárképzés és a tanár továbbképzés igazodjon a kor követelményeihez?

4. Hogyan teljesítenek azok az online tartalmak, amelyeknek a fejlesztése közel 15 évvel ezelőtt kezdődött? Meg tudjuk szólítani a fiatalokat az általuk használt médiacsatornákon?

5. Végezetül mit tettünk azért az elmúlt 26 évben, hogy a szabad iskolaválasztás 80-as évekbeli bevezetése és az önkormányzatok közötti finanszírozásbeli különbségek növekedése miatti, iskolarendszerben jelentkező egyenlőtlenségeket, a szegregáció legfőbb okát mérsékeljük? Mert az semmiképpen nem tekinthető előremutatónak, hogy 2002 és 2010 között 80 százalékról 50 százalékra csökkent az iskolák állami támogatása, a többit az önkormányzatokra bízva, nehéz helyzetbe hozva a hátrányos helyzetű iskolákat.

A fenti kérdésekre tudunk előremutató válaszokat felmutatni az elmúlt 26 évből, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor érezzük, ezeket a problémákat nem oldottuk meg. Rákenni a 2011 óta zajló és 2017 január 1-jével új irányt vett átalakításokra a 2016-os PISA-eredményeket pontosan olyan, mint számon kérni a 26 éves K. Józsikán, hogy miért nem diplomázott még le, miközben K. Józsikának a szüleit sose érdekelte, hogy tanul-e, a tanára éppen ezért nem tudta motiválni és az iskola mellett délután nem azért csüngött az iskolai wifin, hogy az izgalmasabbnál izgalmasabb oktatási tartalmakat böngéssze, hanem hogy könnyűdrogot rendeljen, hogy valahogy el tudja viselni azt az érzést, amit meg sem tud fogalmazni, hogy senkit nem érdekel, hogy őt mi érdekli, hogy senki nem mutat neki irányt a felnőtté válása során.

Az elmúlt időszak heves bírálatai elsősorban nem az elmúlt 26 évben felhalmozott hiányosságokról szólnak és nem a valódi problémák megoldására irányulnak. A legfontosabb kérdés tehát szerintem az, hogy tudunk-e a fenti kérdések mentén közösen gondolkodni.

(Kép forrása itt.)