Amióta önálló főhatalommal bíró, területileg elkülönült politikai egységek (államok, birodalmak) léteznek, azóta a külpolitikát többnyire, sőt alighanem mindig az érdek, azaz a „szent önzés” mozgatja. A „szent önzést” persze a szereplők, amióta világ a világ, rendszerint valamilyen (vallási, politikai, civilizációs, stb.) érték burkába csomagolják: az egykori spanyol-brit tengeri vetélkedés például a hithű katolicizmus és a renitens anglikánok harcaként jelent meg a korabeli „médiában”, noha valójában a kereskedelmi utak feletti uralomról szólt; de később a britek és a franciák sem vallásháborút vívtak Kanadáért, sokkal inkább az volt a tét, melyikük dominálja a prémkereskedelmet.


A külpolitika logikája a XX.-XXI. században sem változott meg, de a szereplők köre az úgynevezett nem-állami aktorokkal bővült. A nemzetközi színtéren egyebek mellett olyan multinacionális cégbirodalmak jelentek meg, amelyek nem rendelkeznek ugyan semmiféle állami jogosítvánnyal, még kevésbé demokratikus legitimációval, mégis erőteljesen befolyásolják a nemzetközi folyamatokat. Ezért aztán egy államnak – történetesen Magyarországnak – manapság őket is figyelembe kell vennie, amikor „szent önzését” eredményesen akarja érvényesíteni. Sok elemző állítja azt, hogy ma már ez egyre kevésbé lehetséges, mert a cégbirodalmak nem csak a világgazdaságot, hanem a világpolitikát is meghatározzák, a nemzeti politikusok pedig e céglogikák marionett-figurái, jobb esetben fizetett végrehajtói. Tegyük hozzá gyorsan, ha e trend visszafordíthatatlan, akkor az állami „szent önzést” hamarosan a cégek „szent önzése” válthatja fel,  s teoretikusan máris felvethető: mennyivel jobb ez a korlátlan terjeszkedés, az elvileg demokratikus legitimációjú  államok – egymás által valamennyire mégiscsak korlátozható – önzésénél? Ám hagyjuk most a teóriát.

Gyakorlatilag az itt a kérdés, hogyan érvényesíthető a XXI. században Magyarország nemzeti érdeke?

Alkalmazkodással?

De kihez, mihez kell, avagy érdemes alkalmazkodnunk? S milyen mértékben? Meddig terjednek, illetve a „szent önzés” jegyében mennyire szűkíthetők ma nemzeti szuverenitásunk határai?

A liberális koncepció szerint (amihez az MSZP is igazodik) az alkalmazkodásnak nincs alternatívája, nemzeti érdekeink együtt pulzálnak az Európai Unió és a NATO érdekeivel, igazodásunk mértéke mindig a felénk irányuló várakozásoknak feleljen meg. Ha így teszünk,  szuverenitásunk szűkülése egyben mozgásterünk bővülését jelenti, hiszen a „közösbe” bedobott szuverenitás-elemek árán új beleszólási jogosítványokat, alakítási lehetőségeket nyerünk, s ezáltal nemzeti érdekeinket is hatékonyabban érvényesíthetjük az Európai Unióban. NATO-tagságunk pedig egyértelműen biztonságunkat erősíti, a semlegesség káros alternatíva.

Elvileg vitatható és elvileg védhető felfogás ez, alapvető gyakorlati baja azonban, hogy ideális Unióval és NATO-val számol, mintha e két szervezet ténylegesen nemzetek felett álló szereplő volna, létezne olyan, hogy európai, illetve transzatlanti állam, amely tagjainak érdekeit egyetemlegesen és hiánytalanul képviseli. Csakhogy nem létezik. Mindkettő maga is nemzetállami és birodalmi „szent önzésekből” tevődik össze, mindkettőben a vannak egyenlő és egyenlőbb nemzetek. S amit ma közös érdeknek hívunk, az túlnyomóan az egyenlőbbek érdekeit jeleníti meg, háttérben a multinacionális cégek talán még nem totális, de már több mint jól érzékelhető befolyásával. Képmutatás úgy tenni, mintha nem látnánk ezt, s nekünk nincs más dolgunk, mint az Örömóda által vizionált, de egyelőre még nyomaiban sem létező világhoz igazodni.

Orbán Viktor a minap a nemzeti szuverenitás-értelmezés új – képmutatás nélküli – külpolitikai gyakorlatát hirdette meg, ugyancsak védhetően és vitathatóan.

Ideje lenne már a saját megújulását folyvást emlegető baloldalnak is előrukkolnia valamivel.

(Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)