Katalány – Galló Béla írása.

Azt mondják a katalánokról (a katalán néplélekről), hogy az a szorgalom, gyakorlatiasság, munkaszeretet, figyelmesség – és az óvatosság keveréke.

Nos, ez utóbbit azért cáfolja kissé az ibériai félsziget történelme, amely telis tele van katalán függetlenségi törekvésekkel, olyanokkal is, amelyek bizonyíthatóan nélkülözték ezt a sokak által szeretett, sokak által viszont lenézett erényt. Ibérek, gótok, mórok, frankok keveréke a katalán, neve – régiesen Godolónia – arra utal, hogy ebben a vérkeveredésben egykor meghatározó lehetett a gót vonal. Nem véletlen, hogy a katalánokat sokan a félszigetet németjeinek is nevezik.

És ami manapság történik Katalóniában, szintén nem hasonlít semmiféle óvatosságra.


Sajnos a hazai médiában gyakran felületesen láttatják a most folyó történéseket.

A kilencvenes évek derekán egy esztendeig oktattam, kutattam az egyik barcelonai egyetemen, közelről vehettem szemügyre a katalánokat. Mondhatni, hogy Európából a magyarok után legjobban talán (sőt biztos) őket ismerem. Ezért is olvasom kissé bosszankodva a róluk szóló aktuális elemzéseket, amelyek Katalónia függetlenségi törekvéseit a bal-jobb világlátás kényszerzubbonyába nyomorítva értelmezik. Az sem enyhíti berzenkedésemet, hogy rendszerint megfordul bennük az a szokásosan előítéletes képlet, miszerint aki baloldali, az „természetesen” a nemzeti dimenziókra vaksi, hiszen a világpolgárság ideáit követi, aki pedig jobboldali, az mást se lát a világból, csak a nemzetet.

Most az ellenkezőjét sugallják ezek az analízisek. Történetesen azt, hogy a „baloldali populisták” akarnak Spanyolországtól elszakadni, akik pedig mindenáron Madrid „szárnyai” alatt maradnának, azok a jobboldaliak.

Mint minden leegyszerűsítés, jól hangzik ez is. Csakhogy téves.

1932-ben a Cortes (a spanyol parlament) képviselőjeként Ortega y Gasset volt Katalónia politikai és pénzügyi autonómiájának egyik legelkötelezettebb szószólója, ami - akkor és ott - valóságos „forradalmi” álláspontnak számított. Ha nem is elszakadásnak, de a spanyol központosítási törekvések merész kritikájának. Ortega a XX.század egyik legismertebb filozófusa, máig ható esszék szerzője, egyáltalán nem minősíthető baloldalinak.

A jelenlegi katalán színképen ugyancsak jól láthatóan válik el egymástól a nem szeparatista nacionalizmus és a szeparatista. Felületesség azonban azt hinni, hogy ez a különbség bal-jobb alapon keletkezett és úgy is működik.

Mint ahogy sántít minden Székelyföldre utaló analógia is.

Senki érzékenységét nem szeretném megsérteni (a magamét se), de a mai katalán-spanyol viszonyt sokkal inkább Székelyföld és Magyarország egy elvileg lehetséges, ámde gyakorlatilag mégis fölöttébb képzeletbeli kapcsolatához hasonlítanám.

Képzeljük el, hogy Székelyföld Magyarország autonóm része lenne, ráadásul legfejlettebb része, s egyszer csak önállósodni szeretne, mondván, megáll ő a saját lábán is, és nem akarja a központi költségvetésen keresztül tovább finanszírozni Magyarország fejletlenebb alföldi régióit. Akkor vajon mit szólnánk ehhez? Mi lenne akkor a pozitív és mi a negatív? Ki a jobb- és ki a baloldali? Ki a centrista és ki a szeparista? És mi lenne akkor Csaba királyfival?

Talányos kérdések ezek, amelyekre remélhetően a katalán néplélek óvatosságát igazolóan, tárgyalóasztalnál jönnek majd a válaszok.

Addig is nyugalom.

Spanyolul : tranquilidad.

Katalánul: tranquilitat.

 

Katalónia az állatorvosi ló - Kiszelly Zoltán írása

Egyidejűtlenségek egyidejűsége. A nemzetközi kapcsolatokban így hívják azt a jelenséget, amivel az elmúlt bő 25 évben Európa-szerte találkozunk. Egyre több európai kis és közepes nemzet és régió követeli függetlenségét, ami a korábban vérrel-vassal létrehozott mesterséges integrációk fragmentálódásához vezet. Az így létrejött új államok a maguk részéről viszont rögvest integrálódnának is, leginkább az Európai Unió (EU) egységes belső piacába. Ez a két folyamat csak látszólag zárja ki egymást.

Így nézne ki Európa, ha mindneki elszakadna, aki szeretne.

A figyelem középpontjában most Katalónia áll, amelyet a spanyol örökösödési háború során, 1714 szeptemberében foglaltak el spanyol csapatok. Akkor ez bevett szokás volt, így került pl. a német Elzász és Strasbourg városa is 1681 szeptemberében Franciaországhoz. Az egykor megszerzett gazdag területeket a hódítók az évtizedek, vagy évszázadok során igyekeztek teljesen a központi hatalom uralma alá vonni, az egységes nemzetállam részévé tenni. Ez ellen az érintett nemzetek több-kevesebb sikerrel, leginkább nyelvük megőrzésével védekeztek.

A hidegháború vége óta a megváltoztathatatlannak hitt európai határok ismét mozgásba lendültek.

Ennek a szakirodalom több okát is látja, a következőkben a legfontosabb folyamatokat vázoljuk. A hidegháború végével hatalmi vákuum keletkezett, amit a függetlenségre vágyó nemzetek jó érzékkel ismertek fel. A korábbi integrációs központ hatalmát már nem tudta, vagy nem is akarta fenntartani. Főként a korábbi integráción belül gazdaságilag eredményes nemzeteknél látjuk a jóléti sovinizmusnak is nevezett folyamatot, az országon belüli transzferek felmondásának igényét.

A gazdagabb régiók akkor mondják fel a szolidaritást, ha a tehermegosztást, vagy az újraelosztást már nem érzik igazságosnak. Szlovénia és Horvátország a korábbi Jugoszlávián belül volt az aranytojást tojó tyúk, és idővel nem akarták a szegény déli “rokonokat” alimentálni. Most Katalónia, a Padániának hívott észak-olasz tartományok, Dél-Tirol, Bajoroszág, Texas és Kalifornia szövetségi államok, vagy Flandria azért pedzegetik rendre önállósodásukat, hogy az általuk megtermelt javak kizárólag őket gazdagítsák.

A nagyobb piachoz való hozzáférésért azért kilépésük után is fizetnének valamit a korábbi integrációs központnak, vagy rögtön egy nagyobb egység (pl. az EU) részeként térnének vissza korábbi államuk piacára. A kiszakadó részek mindenképpen jól járnának, hiszen költségük csökken, míg gazdasági jólétük és (nemzeti) komfortérzetük garantáltan nő.

Az eddigi országon belüli transzferek haszonélvezői nem akarnak az elért jóléti színvonalról lemondani, ezért nem szívesen engedik el a fejlettebb régiókat. Európa keleti fele után a labda most Nyugat-Európában pattog. Jó példa Skócia, ahol a szecessziós lelkesedés a 140 dolláros hordónkénti olajár idején volt a legnagyobb. A skótok szívesen követnék az Északi-tenger túlpartján a szénhidrogénkincsre épülő norvég példát, ám az 50 dolláros olajárnál már lankad az elszakadási vágy. A skótok és a britek békésen tárgyalnak erről, miközben Észak-Írországban a fegyverek után egyre inkább a születésszám válik meghatározóvá. Az írek néhány évtizeden belül elsöprő többségbe kerülnek.

Koszovó példája mutatja, hogy egy elszakadt terület nem feltétlenül csatlakozik anyanemzetéhez. Erre Tisza Kálmán fiához szóló intelme adja meg a választ, ugyanis a koszovói albán elit tagjai egy független Koszovóban akár “első dzsentrik” lehetnek, míg egy közös Albániában leginkább csak “utolsó grófok”. Koszovó egy további kuriózumot is tartogat, nevezetesen a kiszakadó (albán többségű) részből kiszakadó (szerb) mini-államot.

Magyarország körül 1990 után három ilyen mesterséges integráció is felbomlott, Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió. A “balkáni birodalomnak” nevezett Románia mellett már csak Ukrajna tartja magát, a korábbi szlovák, vagy mostani ukrán nyelvtörvényt és egyes erdélyi román hatóságok magyarnyelvű táblák és iskolák elleni hadjáratát is érdemes ezen a szemüvegen keresztül nézni.

Az európai nemzeti és regionális függetlenségi törekvések nekünk, magyaroknak kedveznek. Az elszakadás elleni legjobb orvosság ugyanis a hatalmi központ nemzeti kisebbségek és régiók felé tett gesztusa, ami teret nyit a szomszédos országokban élő magyarok anyanyelv használatának és kulturális autonómiájának. Magyarország 2010 után már akár konfliktusok árán is kiáll a külhoni magyarok jogai mellett. A labda a szomszédos országok fővárosaiban pattog, már ha el akarják kerülni a katalán példát.

 

A jogállamiság az smafu, csókolom? – Szánthó Miklós írása.

Azzal, hogy egyetlen uniós testület vagy nyugat-európai vezető sem ítélte el a katalán népszavazás kapcsán történt brutalitásokat, önmagukat lőtték lábon. Ezt követően ugyanis végképp hiteltelenné válnak a brüsszeli „jogállamiság-kritikák” – akár Magyarországgal, akár Lengyelországgal szemben.

Ez a poszt nem arról fog szólni, hogy az egyébként szélsőbalos-nacionalista katalán függetlenségi törekvések jogosak-e vagy sem: erről folyt és folyik éppen elég vita Spanyolországban. Hozzáteszem, a határon túli magyar kisebbségek sorsát rövid- közép- és hosszútávon is rosszul érintheti a „katalán helyzet”. Ugyanis a román, szlovák, szerb stb. vezetők joggal hivatkozhatnak arra, hogy ezeknek a fránya nemzeti kisebbségeknek semmi sem jó: Katalónia valóban páratlanul széles autonómiával rendelkezik, s lám-lám, még ez sem elég. Ezen értékelést pedig könnyű átvetíteni az egyébként jogos felvidéki, erdélyi, újvidéki magyar követelésekre. (És ennek tükrében érthető a visszafogott magyar reakció is – hogy a magyar kormány nem ugrott neki rögtön a madridi vezetésnek, az éppen a külhoni magyarok érdekében történt.)

No de mi a helyzet a „common values that we all share” intellektuális szabadcsapatainak harcosaival? A kérdés jelen helyzetben tehát az, hogy milyen fénytörésbe helyezik a sokat emlegetett „európai értékeket” az elmúlt hetek, leginkább a múlt vasárnap katalóniai „fejleményei”? Inkluzíve persze a Madrid irányítása alá tartozó hatóságoknak a szavazás ellehetetlenítésére irányuló akciói (szavazókörök megszállása, a voksoláshoz szükséges infrastruktúra, a szavazólapok lefoglalása), valamint legfőképpen az a valóban agresszív, sokszor brutális rendőri fellépés, amit a spanyol rendőrség saját, szavazni szándékozó állampolgáraival szemben tanúsított?

Mivel a hivatalos uniós szervek, testületek, akik oly bátran szólaltak fel elítélően az elmúlt években, ha egy kósza fűcsomó nem Brüsszel-kompatibilisen nőtt a Hortobágyon, egy árva „ejnye-bejnyét” sem mondtak most, a legfőbb tanulság az egészből az, hogy a „szakmaiság” felkent európai bizottsági, tanácsi és parlamenti féltehetségei – ahogy ezt mindig is sejteni lehetett – az „európai értékeket” politikai alapon definiálják és kérik számon. A Bizottság kurtán-furcsán annyit mondott, hogy „szigorúan jogi szempontok” (sic!) alapján értékelik a helyzetet és ilyetén módon „jogszerűtlen volt a katalán népszavazás”, a magyar kormányfőbe megválasztása után nem sokkal az „európai értékek elárulása miatt” rögtön páros lábbal beleszálló Macron pedig azonnal támogatásáról biztosította Mariano Rajoy spanyol kormányfőt.

Aki reálisan viszonyul a politikához, annak mindez persze nem meglepő, és igazából nem is lenne ezzel baj – ha ezt az Unió és az „európai értékekre” lépten-nyomon hivatkozó européerek nyíltan vállalnák is. De nyilván nem ez a helyzet. Ugye emlékeznek, hogy az elmúlt években, lett légyen szó a magyar médiatörvényről, Alaptörvényről, választási reformról, civil- és CEU-ügyről, Juncker úrék ügyes kis mancsai rögtön az uniós szerződés sokat emlegetett 2. cikkéhez nyúltak – mely szerint ugye „az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul”. Magam is részt vettem olyan EP-meghallgatáson, ahol kérlelhetetlenül próbálták meg definiálni a „jogállamiság” definiálhatatlan fogalmát és azt számon kérni Magyarországon. És akkor itt most nem térek ki külön, hosszú tirádában arra, hogy milyen hisztérikus fogadtatás övezte 1 évvel ezelőtt azt, mikor a magyar rendőrök az országhatárt próbálták védeni Röszkénél. Erre fel most a spanyol rendőrség – a 2006-os őszi rendőrterrorra kísértetiesen hasonlító eszközökkel – saját állampolgárait rángatta, ütlegelte, lőtte és lövette, pusztán azért, mert azok szavazni szerettek volna. De se az EU, se az Európa Tanács, se az EBESz, se semmilyen más egyéb szerv, mely Magyarország évek óta tartó „protofasizálódásáról” áradozik, nem ítéltek el semmit – végül is csak 800 ember sérült meg vasárnap Katalóniában. Ezek szerint – ha jól dekódolom a himihumizás üzenetét – az emberi méltóságba, a demokráciába, a jogállamiságba belefér, hogy ha a központi hatalomnak nem tetszik egy kisebbségi törekvés, akkor azzal szemben minden eszköz megengedett. Rendben van, legyen, de majd ha Timmermans alelnök úr, Ulrike Lunacek képviselő-asszony, vagy valamelyik ejrópai sóhivatal következő alkalommal a magyar médiahelyzet miatt „diktatórikus túlhatalomról” értekezik, ne felejtsünk el visszakérdezni, hogy mi újság a választójog szabad gyakorlásával az Ibériai-félszigeten?

A másik fontos tanulság az eseményekből az, hogy az Európai Unió alapjogi szemléletében mindenféle kreált vagy túlmisztifikált kisebbség (illegális migránsok, homoszexuálusok, genderfluidok és társaik) értékes, védendő minoritásoknak számítanak – leszámítva az őshonos nemzeti kisebbségek problémáit. Iskolákat zárnak be, magyar nyelvű táblákat szednek le Erdélyben, elveszik a magyaroktól az állampolgárságot a Felvidéken, magyarokat vernek a Vajdaságban, megtagadják az anyanyelvi oktatást a kárpátaljai honfitársainktól? Sebaj, tessék csak elintézni a dolgot házon belül – ilyenkor Brüsszel mindig nagyon fontosnak tartja az adott állam szuverenitását és nem akar belepiszkálni ilyen „piszlicsárénak” minősített ügyekbe. De jaj annak, aki tiltakozik a migránsáradat ellen, aki ellenzi a különböző, faj- vagy nem-alapú kvótákat, esetleg nem tartja jó ötletnek, hogy a normális, biológiai nemek mellé hivatalos „társadalmi nemnek” ismerjék el az aszexuális transzgendereket! Akkor ugyanis a Nagy Jogállamiság Mérő mutatói kiakadnak.

A katalán népszavazás kapcsán történtek tehát arra tanítanak minket, hogy az Unió által oly sokat hivatkozott „értékek” és „sztenderdek”, mint a demokrácia, a jogállamiság vagy az emberi jogok, mindösszesen üres ballasztok, melyeket akkor használnak és hivatkoznak az illetékes elvtársak, ha a brüsszeli irányvonallal bajszot akasztó országokat móresre akarják tanítani. Nyilvánvalóan azért, mert Budapest vagy Varsó még nem áll az osztályharc olyan fejlettségi fokán, mint az kívánatos lenne. De reméljük, hogy nem is fog soha.

 

(Képek forrása: itt, itt és itt.)