(Az ukrajnai lakosság nagy része a szegénységi küszöb alatt él.)

Az elmúlt időszakban a lassacskán szivárgó hírek kapcsán Orbán Viktor, majd Lázár János is beszélt arról, hogy jelenleg valahol 50-100 ezer fő között van az ukrajnai konfliktus miatt Kárpátaljáról Magyarországra áramló emberek száma. A történet természetesen nem új, a válság kezdete óta téma és „lehetséges realitás”, hogy a harcok, a destabilizáció és a kényszersorozások miatt egyre többen fognak a határ menti ukrán területekről hozzánk jönni menedéket keresve.


A baloldali kerettörténet felépítése persze már tavaly elkezdődött, összemosandó a kárpátaljaiakat az arab, ázsiai, szubszaharai stb. térségekből érkezőkkel. A keretezés lényege persze, hogy a gonosz antimigráncsistákra ráhúzzák a vizeslepedőt: vagy befogadunk mindenkit, mint menekültet, vagy mindenki gazdasági bevándorló – a kárpátaljai magyar és a szíriai arab egyaránt –, ezért ha utóbbiak befogadását elutasítja a kormányzat, akkor előbbiekét is el kell.

Na, akkor most álljon meg a menet! Már megint a posztmodern liberális közbeszéd és emberi jogi dogmatizmus mindent relativizáló és viszonylagossá tevő rémképe sejlik ugyanis itt fel. Leegyszerűsítve: a kárpátaljai magyarok ugyanolyanok, mint a több ezer kilométer távolságból érkező illegális bevándorlók. De nem úgy van az.

Ad 1. A szolidaritásvállalásnak is van rendje: először a saját családom, utána a szűkebb közösségem, településem, utána a nemzetem és csak utána mindenki más. Ebből fakadóan Magyarországnak természetesen erkölcsi kötelessége segíteni kárpátaljai nemzettársainkon. Szociológiai szempontból ugyanakkor egyáltalán nem hagyható figyelmen – és itt különösen ferdít a relativizáló összehasonlítás –, hogy a Kárpátalján élő ruténokkal és ruszinokkal évszázados közös államiság fűzi össze a magyarokat, a kulturális, nyelvi kapcsolódás, kötelék ezért tagadhatatlan és helyzetüket így rendkívüli mértékben megkülönbözteti a több ezer kilométer távolságból érkező, az európaitól és a magyartól gyökeresen eltérő vallási háttérrel és magatartási mintákkal rendelkező, döntő többségükben muszlim arabokétól. Politikai szándék persze nem lehet, hogy az Ukrajnából hozzánk áramlókat arra ösztönözzük, hogy állandó jelleggel telepedjenek le itt: ez Kárpátalja elnéptelenedéséhez, a helyi magyarság drasztikus megfogyatkozásához, ezáltal a térség további elukránosodásához vezetne, ami nyilvánvalóan nem lehet a magyar nemzetpolitika érdeke. 

Ad 2. Az ott élő magyar állampolgárok jogi szempontból természetesen semmilyen szinten nem összehasonlíthatóak az Európán kívülről érkezőkkel, tekintettel arra, hogy előbbiek rendelkeznek egy EU-s tagállam (Magyarország) állampolgárságával, tehát tartózkodási jogcímük legális és nem attól függ, jogosultak-e menekültstátuszra.

Menedékjog azonban járna az „ukrán ukrán” menekülteknek is, figyelembe véve, hogy esetükben valóban Magyarország lenne az „első menedék országa”, azaz – például a szír vagy afgán migránsokkal szemben – valóban hazánk (vagy Szlovákia, Lengyelország stb.) lenne az első olyan terület származási országukat követően, melynek földjére lépbe biztonságban lehetnek. Náluk nyilvánvalóan a menekültstátuszt természetesen azzal a kitétellel kellene biztosítani, hogy amint hazájukban megszűnik a menekülésre okot adó körülmény, azzal menedékhez való joguk is elenyészik.

(Disclaimer, a félreértések elkerülése végett: annak a személynek, akinek hazájában az élete veszélyben van – legyen bárhol is a világban – jár a menedékjog. A kérdés csak az, hogy hol és mi alapján? Természetesen a genfi menekültügyi egyezmény alapján, csakhogy annak 1951-ben írt és szándékolt tartalmát azóta jelentős mértékben kiforgatták, a „visszaküldés tilalmát” jelölve meg mindent felülíró főszabályként. Ami mára oda vezetett, hogy bárki bárhol jogosult menekültstátuszra, és ha egyszer eléri az általa kívánt célállomást, akkor onnan nem lehet visszaküldeni. Ezzel szemben áll az „első menedék országának elve”, mely alapján persze egy szír háborús menekültnek is jár a menedékjog – ott, ahol élete „útja során” először már nincs veszélyben. Azaz például Törökországban, de kizárólag ott.)

Csak remélni lehet természetesen, hogy a jelenleg becsült, 50-100 ezer kárpátaljain kívül sokkal többen nem fognak szülőhelyük elhagyása mellett dönteni és rövidtávon rendeződik a helyzet keleti szomszédunknál. Realisztikusabban nézve persze a helyzetet és figyelembe véve a konfliktusokat megoldani láthatóan képtelen Európai Uniót, az érdekeivel tisztában lévő és azokat kegyetlenül érvényesítő Oroszországot, valamint a vele szemben a felszínen kemény proxyháborúkat vívó, sok esetben azonban az EU-t is átverve Moszkvával dealelgető washingtoni politikai mozgásokat, erre túl sok esély nem mutatkozik. Szükséges tehát felkészülni egy, a magyar határ közvetlen közelében is eszkalálódó, valódi humanitárius katasztrófa kezelésére. Talán túl közhelyes, de akkor is: ha békét akarunk, készüljünk inkább a háborúra. Ugyanis a világtörténelem háborúi általában úgy voltak, hogy azokról mindenki előre tudta, nem fognak megtörténni.