„Legszebb öröm a káröröm”

Népi bölcsesség

 

Minden ilyen írásban jól tetten érhető a káröröm, a várakozásteljes boldogság: most aztán jól elintéznek bennünket. Van ennek a dolognak egy derűs, gyermeteg bája, „az én apukám erősebb mint a tiéd” hangzik el az óvoda homokozójában a kis lapát birtoklása kapcsán kirobbant vitában. Mert hát a gyengének szüksége van egy megbízható, erős külső hatalom támogatására, hogy érvényesíthesse érdekeit. Aztán felnőnek a gyerekek és mi sem változik: egyeseknek örökre szüksége lesz mások, az erősek támogatására.


Túl azon, hogy a külső segítségre vágyakozás a gyengeség beismerése, mindig van benne valami sportszerűtlen is. Az árulás szaga érződik benne. Miért vigyük „ki” belső vitáinkat, miért kérjünk fel döntőbírónak valakit, aki – bár lehet, hogy tényleg erősebb – de semmit sem tud a vita okairól, körülményeiről, így aztán beavatkozását pusztán az erő fogja indokolni, az, hogy egyáltalán megteheti. Aki pedig igénybe veszi, számít rá, az is csak rövid ideig örülhet. A külső beavatkozó, az erős ugyanis minden esetben fel fogja neki számolni a közbelépése árát, ami – a tapasztalatok szerint – gyakran messze meghaladja az elért nyereséget.

Az EU tervezett döntésében sokféle szempont összegződik. Az egyik szempont nyilvánvalóan az ostoba brüsszeli bürokrácia kicsinyes bosszúja a renitens tagállamok felett és egyben jókora lépés az általuk üdvözítőnek vélt egyesült Európa felé. Az alapvetően gazdasági ügyekbe szeretnének morális és/vagy emberjogi szempontokat bevinni, olyanokat, mint a „jogállam”, vagy a „demokrácia” állapota egy országban. Ezeknek a fogalmaknak értelmezésére, tartalmának meghatározására – minden különösebb indoklás nélkül – úgy vélik, nekik van kizárólagos joguk. Ezeket azután, összekötve a gazdasági ügyekkel, harci bunkóként forgatva regulázhatnák meg az egyesült Európa ellenfeleit. Az EU parlament morális zsinagógaként működő balliberális-zöld bizottságaiban a keményen pengő pénzt is osztogathatnák, adományozókká előléptetve a bohócokat.

A másik szempont sokkal prózaibb és nekem van egy olyan sejtésem, hogy akár fontosabb is. A mediterrán országok, akik kedvezményezettei lehetnének az új költségvetésnek, az EU nagy országainak bankjainál vannak eladósodva. A megemelt támogatások lehetővé tennék, hogy gyorsabban és többet törleszthessenek adósságaikból, így a pénz egyből vissza is folyna az adományozó országokba. Pénzt adok a koldusnak, aki tartozik nekem, hogy megadhassa az adósságát. Így egyrészt megveregethetem a saját vállamat, hogy micsoda önzetlen filantróp vagyok, másrészt viszont valójában egy garast sem adtam. Ügyes.

Visszatérve az óvoda homokozójához, rejtély előttem, hogy a honi libsik miért képtelenek rájönni arra, hogy politikai reputációjuk szempontjából mennyire rossz a mindenfelé fennhangon kiélt káröröm. Különösen úgy, hogy még semmi sem dőlt el, hisz mindez csak kiszivárgott tervezet, melyhez nem csak nekünk, hanem számos más országnak is lesz még egy-két szava. Öngyilkos dolog ez, amint azt a választási eredmények is tanúsítják, amelyekben minden bizonnyal komoly szerepe volt a brüsszeli árulkodásnak és büntetésért könyörgésnek. Nem lehet Brüsszelben, Berlinben, vagy Washingtonban megnyerni a magyar választásokat, elveszíteni viszont annál inkább. Mi, magyarok történelmi és nemzetkarakterológiai okokból különösen érzékenyek vagyunk a függetlenségünkre. Viszolygunk attól, hogy mások mondják meg mit higgyünk és mit csináljunk, még akkor is ha ez egyébként anyagilag kifizetődő lenne nekünk. Ezt, nemegyszer igencsak véresen ki is nyilvánítottuk, Rákóczitól egészen ’56-ig, úgyhogy végre igazán elhihetnék nekünk.

 

(Kép forrása itt.)