Számomra, akinek most valami szívhez szólót kéne írnia a karácsonyi ünnepekről, egyre inkább valamiféle veszteségérzés kapcsolódik ehhez az ünnephez. Gondolom sokan vagyunk így. Nem csak az ad némi keserűséget az ünnephez, hogy családunk, gyerekeink szerte-szét szóródtak a nagyvilágban és az ünnepi együttlét – ha van egyáltalán – sokszor mintha idegenekkel tellene, akiket már nem is ismerünk, hanem azért is, mert észreveszem, hogy én sem tudom teljesen kivonni magam a fogyasztói-karácsony hatása alól. Beszerzés, beszerzés, beszerzés.

Sokan vélik úgy, hogy ez is csak egy ünnepnap a többi között, és elképedve olvasom, hogy a wellness szállodák telt házzal működnek, az emberek elutaznak, hogy önfeledt pancsolással és bulizással ünnepeljék a... nem tudják mit. Talán magukat, gondolom. Egyszerűen nem szeretnek otthon lenni. Unják. A görcsös unalom lengi be a világ „boldogabbik”, gazdag részét, mely unalmat csak a végtelen szórakozás oldja, úgy-ahogy.

Megint mások abban lelik örömüket, hogy gyalázzák az ünnepet obszcén szavakat kiáltozva, hogy felhívják magukra a figyelmet. A lelkükben fészkelő hiány, a semmi teszi ezt velük. Hippói Szent Ágoston – a ma ismert kereszténység atyja – azt tanította, hogy miután Isten a semmiből teremtette az embert, maradt a lelkükben egy kis rész ebből a semmiből és ez lett a gonosz magva. Érzik ők, hogy valamiképpen hiányosak, ezért kimaradnak, düh önti el őket és mások örömét is el akarják venni, ha már nekik nem jutott. Ugyanez a düh akadályozza meg, hogy felismerjék: először magukkal, a lelkükkel, kéne megbékélni, hogy másokkal is békességbe legyenek.

Molinó a december 21-i tüntetésen.


A céljaikkal kéne tisztába jönni, mert az üres, tartalom nélküli szavak korántsem lehetnek célok, amint valóság elleni lázadás sem lehet az. Aki nem tudja merre akar hajózni, annak mindig rossz irányból fúj a szél – tartja a népi bölcsesség. Így bármi és annak az ellenkezője is ok lehet a lázadozásra, a dühkitörésre. Tudom: unalmas vagyok, de a halódó Róma történetét is mindennapos zavargások színesítették. Az elégedetlenség mindig valami egyedinek tűnő, konkrét „ok” miatt tört ki, ám valójában a plebsz, a „nép” nem tudta volna megmondani mi baja van. A valódi, megvalósítható célok hiánya, párosulva a semmittevés unalmával, frusztrált dühöt vált ki, ami újra és újra kitör és pusztít.

Pedig nem kéne így lennie. Aki hosszú, súlyos betegségen esik át, vagy öregségére egyedül marad, tudja: szinte azonnal megváltozik minden fontossági sorrend. Dolgaink, tárgyaink, melyekre úgy vágytunk, melyekért annyit küszködtünk, elveszítik jelentőségüket, annak látjuk őket, amik: halott dolgoknak, amilyenek mi is leszünk nemsokára. Pusztán emberek maradnak körülöttünk. Őket várjuk, őket lessük, mert csak a szavaik, gesztusaik képesek segíteni. Átok vagy ajándék: csak egymás által létezünk.

Semmiképpen sem szeretnék a szegénység romantikájának bűvöletébe esni. Szegénynek lenni rossz dolog, meg is képes nyomorítani az embert. Ám arra is rákényszeríti elszenvedőjét, hogy – mivel mása nincs – magából adjon egy darabot ajándékba. Eltervezi, elkészíti azt és miközben ezzel foglalatoskodik, életidejének ezt a részét teljesen nekiadja a megajándékozottnak. Az életidőnknél nagyobb ajándék pedig nincs, hiszen az nem visszakérhető, és azt sem tudjuk ,valójában mennyi van belőle.

Az ünnep annak ideje, hogy önmagunkkal ajándékozzuk meg egymást. Tudom: sokaknak mindez bosszantó, üres moralizálás. Nekik azt ajánlom, hogy akkor keressenek valami mást, találják ki önmaguk, mit tudnának adni, aminek a másik örülni tud. Akik egyedül töltik a karácsonyt, már tudják milyen furcsa, nem várt érzések, gondolatok lepik meg őket és miféle saját maguk által elkövetett, az egyedülléthez vezető hibákra emlékeznek. El kéne ezt kerülni, mert „Az okossággal párosult lelki alkatban nincs felejtés” – ahogyan a Filozófus tanította. Ez a „nincs felejtés” pedig nem más, mint maga a lelkiismeret. És nincs az wellness, nincs az a buli, ami ki tudná oltani a szavát. Bölcsességet és az ahhoz szükséges áldást kívánok mindenkinek.

 

(Kép forrása itt.)