Nézem az év első ellenzéki tüntetésének képeit, hallgatom a szónokokat és sorjáznak bennem a kérdések:

1. Miért ismételnek meg a szervezők egy három évvel ezelőtti sikertelen tüntetést?

2. Miért melegítenek fel olyan témákat, amelyek szemmel láthatóan a tüntetés résztvevőit sem hozzák lázba, nem hogy a szélesebb politikai közösséget?


3. Mit várnak a szervezők az olyan szónokoktól, mint Kálmán László, Gyurcsány Ferenc egyik legelkötelezettebb rajongója, vagy Vágó Gábor, aki a legnagyobb érdeklődést az arcszőrzetén kívül azzal érte el, hogy három napra eltűnt számítógépes játékot játszani, miközben az ismerősei égre-földre keresték?

4. Miért gondolja bárki, hogy az olyan kijelentések, mint pl. a „milliók éheznek Magyarországon” hitelesnek tűnnek?

5. Milyen megfontolásból szerveznek egy n-edik baloldali pártot lényegében ugyanazok, akik az elmúlt öt évben már megfordultak nem egy ellenzéki párt háza táján?

6. Minek újabb, az eddiginél is homályosabb céllal meghirdetett demonstrációt szervezni februárra, amikor alkalomról alkalomra egyre kevesebben jelennek meg a tüntetéseken?

A kérdések egy részére persze van racionális válasz, a többit pedig találgathatjuk. Összességében nekem úgy tűnik, hogy a tegnapi megmozdulás egy izzadtságszagú kísérlet volt arra, hogy az októberi tüntetések lendületét valahogy visszanyerjék. Ez a kísérlet azonban kudarcba fulladt, viszont a baloldali ellenzék összes problémáját megmutatta: egymással vitatkozó szervezők, frusztráltság, kóros pártalapítási kényszer, közös célok hiánya, érdektelenség. Hacsak a kormány nem siet a szervezők segítségére egy bárdolatlan intézkedéssel, akkor nehéz elképzelni, hogyan lehet életet lehelni az idejekorán kifulladt mozgalomba. Lassan úgy tűnik, hogy tüntetés ugyan van, csak éppen igény nincs rá.