Szavadban múlt zenéje szólt,

s hívogatott a falu-ölbe.

Arcodra, mondd, a fényt s mosolyt

nem Rapsonné asszony bűvölte?

Áprily Lajos

(Nemzeti Összetartozás Napja a Vereckei-hágón, a honfoglalás millecentenáriumi emlékművénél. Fotó: MTI/Nemes János)

Értelmiségünk baloldali eszméktől megszédült fele igazságosnak tartja, hol azért, mert az „úri Magyarország” kapott egy nagy sallert, hol meg azért, mert egyáltalán, a tradicionális magyar, mint fogalom, ingataggá vált, és hát ugye, a progresszió, az halad. Népünk másik része a pszichodráma-csoportokat idéző világba menekül, fantáziál mindenről, csak ne kelljen együtt élnie a tudattal, hogy egy történelmi vereséget szenvedett nemzet tagja. Mások meg a fogyasztói világ kádári átszüremkedése szerint románozzák le Márton Áron püspököt, vagy nevezik jugó csajnak Ruzsa Magdit. Az előző két felfogás téves, az utóbbi hozzáállás meg leginkább taszító. Trianon nem csak egy adott típusú magyarság-élmény kudarca, hanem mindig mindannyiunké. Másfelől meg nem a permanens vereséget kell benne látni, hanem az örök parancsot, hogy a földről fel kell kelni. Végül, a harmadikként említett fogyasztói, kissé „proli” megközelítés viszonylatában reményt keltő, hogy még egyetemi éveink alatt itt tanuló pozsonyi barátom még részegen is kioktatta az őt leszlovákozó budapesti rendőröket. Talán a legnagyobb fájdalom nem is a minket igazságtalanul sújtó békeszerződés, hanem a szétszakítás, az hogy határok választják el azokat, akiknek az elődeik ezer évig összetartoztak. Határok nem csak térben vannak, hanem a lélekben is. A XX. század olyan határokat, olyan korlátokat rakott ránk, amelyek a lelkünkön túl szó szerint a húsunkba vágnak. Vajon megéri-e magyarnak lenni?


Ugyanis Trianon óta állandóan ott bujkál a kérdés: mi végre vagyunk mi, magyarok a világon? Különböző válaszok születtek és születtek, és mintha állandóan rákérdeznénk saját létezésünk miértjére. Feleslegesen. A kissé magasabb értelmű választ már Szolzsenyicin megadta: „A nemzet az emberiség kincse, személyiségeinek összessége, melyek közül a legkisebbnek is megvan a maga sajátos színe, hiszen magában hordozza az isteni terv egy különleges részecskéjét.”. De mi van az eggyel alacsonyabb szférával, a hétköznapokkal, a mindennapi élettel? Ott hol találhatjuk meg a választ az önazonosságunkat firtató kérdésre?

Számomra június 4-e minden fájdalma és minden vesztesége elsősorban Erdélyben összpontosul. Igen, a kassai dóm, a munkácsi vár, a szabadkai főtér mind hozzánk tartozó ékszerek voltak, de Erdély, a legendák földje, ahol mindez egyszerre és sűrítve megmutatkozik. Nehéz elmagyarázni, hogy mi történik az emberrel a Királyhágón túl. Mintha egy másfajta időbe és térbe kerülne át. A hegyek, a fenyvesek, a családias hangulatú viszonyok, az ízesen, játékosan, archaikusnak ható fordulatokkal beszélő magyarok a városokban és a falvakban egyaránt, a mindent átható, mindenütt jelen levő múlt, az organikus népi kultúra megmaradása – nehéz megmondani, hogy mitől, de valami megváltozik. Talán egyszerűen csak annyi történik, hogy otthon érezhetjük magunkat egy még teljesen el nem idegenedett világban.

És talán egyszerűen ez a válasz a Trianon óta nyomasztó kérdése, amit Tamási Áron fogalmazott meg: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ha tágabb közösségem, a nemzet tagjaként vizsgálom a helyzetet, akkor a „valahol” az a Kárpát-medence, és igen, Erdély is. Itthon vagyunk, mi is ott és határokon túl élő társaink pedig itt. És ha máskor nem is, június 4-én igazán érezzük ezt. Csakazértis.