Az alapvető kérdés pedig Európa, az európai civilizáció jövője: milyen Európában szeretne élni egy konzervatív vagy egy liberális 10, 20, esetleg 30 év múlva? Mert hogy  továbbra is a „fehér ember” európai kultúrájának és a muszlim világnak az összecsapásáról, kulturális karamboljáról van szó „menekültügyben”, az biztos – a Nyugaton (láthatóan sikertelenül) "megvalósult" multikulti mellett, vagy talán éppen azért.

Csak az a kérdés, hogy ezen karambol, pontosabban „káresemény” előtt vagy annak elhárításaként ki mit szeretne megőrizni, konzerválni? A konzervatív-nemzeti oldal értelemszerűen Európa keresztény hagyományára, zsidó-keresztény mitológián alapuló történetére gondol, amikor Európa megvédendő öröksége kerül szóba – bár nyilvánvaló, hogy a szélsőséges liberalizmus, az emberi jogi fundamentalizmus és a politikai korrektség számos sebet ejtett ezen az Európa-képen. Mégis, a nemzeti-konzervatív attitűd abból indul ki, hogy Martell Károly poitiers-i győzelme vagy a nándorfehérvári diadal, a déli harangszó, Buda töröktől történő visszahódítása közös történetünk és identitásunk alapja. Erre és az alapvető keresztény történeti tradíciókra tekintettel életformánk, gondolkodásunk, de legfőképpen gyökereink – és így életvitelünk – összeegyeztethetetlen a muszlim bevándorlóéval. Akinek politikai utópiája a pánarab egység, történeti fogódzópontja pedig az idealizált szeldzsuk és ottomán török birodalom nagysága. Ezért az egyébként is szkeptikus konzervatív fél a bevándorlástól, veszélyt lát benne, mert egy alapvetően más kulturális kódokkal, más viselkedésmintával rendelkező tömeg akar Európába hatolni – aminek nem lehet jó vége. Csak példaként: annak a bornírtságán gondolkodott már valaki, hogy miközben egyesek szerint a karácsonynak inkább „fenyőünnepnek” kellene lennie, nehéz lesz megtagadni a „hivatalos” ramadánt az azt tartó sokaságtól?


Azonban a liberálisoknak is lenne félnivalójuk. Ugyanis az ő „tradíciójukat” – már ha van ilyen – veszélyeztetik igazán az Európába igyekvő muszlim milliók. A „nyugatos, normális európai értelmiség” lételeme ugyanis a humanizmusból és a felvilágosodásból kinövő toleranciakultusz, a jóléten és egymás kölcsönös megértésén alapuló Utópia gondolata. A (bázis)demokrácia, a totális jogegyenlőség, az egyenlő bánásmód és annak perverz vadhajtása, a pozitív diszkrimináció. Ahol például a nő nem csak emancipált, de harcos feminista is, sőt: ha akar, akár férfi is lehet. Ha még nem döntötte el, akkor pedig queer. Csak egy baj van: hogy mindezen szabadságokat és szabadosságokat alapvetően tagadja úgy a siíta, mint a szunnita iszlám. Az ő világukban nincs szekularizáció, nincs férfi-női egyenlőség, nincs „progresszív, haladó demokrácia”. Ott burka van, müezzin meg sária. „A kalifátusban tehát nincsen pride”: tagadják a felvilágosodásnak és a jogegyenlőség utópisztikus forradalmának mindazon vívmányát, melyben a liberálisok hisznek – és melyre az európai jogrendszerek, a „hivatalos" európai kultúra és közbeszéd épül. Ha „ők” jönnek, a jelenlegi „európai” politikai berendezkedésünk megy. 

(Zavargás a Horgos-Röszkei határátkelőhelynél.)

Tehát civilizációs kihívások többszörösek – és kuszák. A nemzeti konzervatívok egy olyan európai kultúrát szeretnének megvédeni a muszlim bevándorlóktól, melynek hangadó, központi jellegét a liberális közízlés lépésről lépésre felszámolja: hiszen lassan tort ül az abnormalitás, és több nyugati országban lesz legális a melegházasság, mint amennyiben nem. A veszélyeztettséget a „keresztény Európát” – már ami maradt belőle – megőrizni igyekvők tehát érzik, csak kérdés, hogy lesz-e mit belőle megőrizni pár év múlva? (Nem az iszlám, hanem a politikai korrektség miatt). A liberálisok ezzel szemben viszont vagy nincsenek tisztában a realitásokkal – tudniillik, hogy emberi mértékkel mérve rövid időn belül a jelenleg ismert Európát igába hajtják muszlim bevándorlók millió, már csak a demográfiai trendek miatt –, vagy megint „sikerült” találniuk egy kisebbséget (a menekülteket), melyet „megvédhetnek” a többségi európai társadalommal szemben. Most viszont éppen egy olyat, amely nem csak a „retrográd nacionalista erőkkel”, de egész Európával – benne a felvilágosodással, toleranciával és másság-tisztelettel – áll szemben. Ha egyes osztrák és német szociáldemokratáknak Orbán Viktor túl „radikális”, akkor mihez fognak kezdeni a jelenleginél is (!) nagyságrendekkel több muzulmánnal Bécsben vagy Berlinben? Képesek lesznek tilalmat elrendelni a szunnita-siíta (és egyéb) ellentét importjára? Tényleg komolyan gondolja bárki is, hogy ezen nagy tömegben érkező közösségek majd hátrahagyják politikai-vallási konfliktusaikat, ellentéteiket és feloldódnak a Nagy Európai Jólétben? Egyáltalán: megmarad-e ez a bevándorlók által óhajtott jólét, miközben pozitív demográfiai-munkaerőpiaci hatásuk leghamarabb évtizedek múlva érződhetne, miközben a szociális ellátórendszert azonnal megterhelik? És tényleg: például osztrák és német balos barátaink közül végiggondolta-e azt már valaki, hogy még pár év és még pár millió bevándorló múlva teljesen felesleges lesz próbálkozniuk a muszlim szavazatok becsatornázásával, mert politikailag önálló erővé fogják szervezni magukat? (Potenciális számarányuknál fogva majd hülyék lennének nem ezt tenni.) És ugye az is világos számukra, hogy az európai zsidó közösségekre így az első számú fenyegetést nem a neonáci mozgalmak, hanem Izraelnek, mint államnak a létét lényegében tagadók jelentik majd?

Az egészben az a groteszk, hogy az az oldal, mely felismerte a veszélyt, akár „szövetségese” is lehetne az alapjáraton – valljuk be – habituálisan konzervatív iszlámnak, tekintettel arra, hogy mindkettőt erősen taszítja a kortárs liberalizmus antitradicionalizmusa, hierarchia- és tekintélyellenessége. De természetesen ez a köztük feszülő antagonizmus, kibékíthetetlen történeti-identitásbeli ellentét miatt lehetetlen. Az az oldal, amely viszont tényleg joggal érezhetné magát veszélyeztetett állatfajnak, az boldogan és örömmel öleli keblére azokat, akik valójában minden emberi jogi ideált tagadnak, amit a felvilágosodás és a modernség kitalált – vélhetően abban a naiv tudatban, hogy ezen választótömeg majd „természetes” politikai szövetségese lesz a balliberális oldalnak. Azonban a valóság az, hogy egy kritikus pont után ez a tömeg nem fogja gesztusokért odaadni szavazatát holmi európai néppártoknak, hanem – ahogy azt már bécsi példa is mutatja – megszervezik magukat.

A politikai kérdés tehát egy és a végére maradt: akad-e olyan józan ésszel rendelkező liberális, aki hajlandó szögre akasztani a politikai korrektség konzervatívpüfölő bunkósbotját és a közös cél érdekében szövetséget kötni a nemzeti oldallal? Hogy így vagy úgy, de Európa európai maradjon.