Becslések szerint mintegy 2000, zömében 30 év alatti európai állampolgár harcol az Iszlám Állam seregében. A terrorszervezethez csatlakozó európai fiatalok többsége nem első, és még csak nem is második generációs bevándorló. Nem csak útlevelük, származásuk szerint is európaiak. Mi vesz rá egy francia vagy egy brit fiatalt, hogy családját és barátait hátrahagyva csatlakozzon egy iszlamista terrorszervezethez és fegyvert ragadva harcoljon valamiért, amihez igazából semmi köze?


 A szokásos magyarázatok az egyénben keresik a választ. Azt állítják, hogy ezek a fiatalok azért hajlandóak több ezer kilométert utazni és idegen célokért embereket ölni, mert betegesen vonzódnak az erőszakhoz és brutalitáshoz, lelki zavarokban, mentális betegségben szenvednek, vagy éppen csak egyszerű bűnözők. A jelenség valódi okait keresve eggyel hátrébb kell lépnünk: az egyén helyett a közösségre tekintve a nevelés kérdését kell megvizsgálnunk.

A nevelés a demokrácia Achilles-sarka. A létező államformák közül a demokráciákban a legnagyobb a polgárok szabadsága és beleszólása a közügyekbe, így az ő erényességük is itt a legfontosabb. A nevelés egykoron közösségi ügy volt, a modernkori liberalizmus azonban a nevelés jogát elvette a politikai közösség kezéből és a magánélet részévé tette.

A nyugati demokráciákban a nevelés joga kizárólag a szülőket illeti meg – miközben jellemzően mindkét szülő teljes munkaidőben dolgozik, és a gyerekek egyre több időt töltenek az állami oktatási intézményekben. Ma, ha az állam nevelési igénnyel lép fel, azt rögtön ideológiai átprogramozásnak, agymosásnak bélyegzik – gondoljunk csak a kötelező erkölcstan és hittan bevezetését övező hisztériára. A liberális államok a semlegesség jegyében magánügyként tekintenek a nevelésre, pedig a nevelés elsősorban a közösség iránti lojalitás kialakításának eszköze. Értsünk közösség alatt családot, nemzetet, vagy a nyugati típusú demokratikus államokat. Az Iszlám Államhoz csatlakozó néhány ezer európai fiatal pedig talán csak a jéghegy csúcsa…