Nem kérdéses a film végkicsengése (bár ezt már a rendező személyéből is azonnal tudhatjuk), és nem volt kétséges számomra annak idején, hogy a Nicholson által alakított figurának nincs igaza. A végére győz az igazság, az igazságosság.


Sok évvel később azonban már más színben tűnik fel a jelenet. Ma már nem mondanám, hogy N. Jessep teljes tévúton jár: a realitásokat hangsúlyozza. (Mellesleg különösen aktuális a falakkal biztosított szabadság gondolata is, ha már erre jártunk, jegyezzük meg.) A realitás az, hogy a világ nem tökéletes; hogy ahhoz, hogy egy ország szabadságát biztosítani lehessen, bizony alkalmazni kell a kényszert befelé és kifelé is; a realitás az, hogy a gyakorlatban nem működik az elméletben megfogalmazott univerzális igazságosság kívánalma. Ahhoz, hogy a világ működőképes legyen, mindenki elismerés-igényét nem lehet kielégíteni, mindenki érzékenységét nem lehet figyelembe venni. Az esetek többségében rossz és még rosszabb megoldások között lehet választani.

Az igazságosságot hangsúlyozó utópia a keresztény gondolkodás örököse, ám anélkül, hogy annak realitás-és transzcendencia-érzékenységét továbbörökítette volna. A kereszténység igazságosságra és szeretetre (a kettő nem ugyanaz, még ha rendre össze is keverik őket) vonatkozó igénye egyenesen forradalmi. Ugyanakkor a keresztény gondolkodás tisztában van azzal, hogy ez a földön nem megvalósítható, és valahogy mégis együtt kell élnünk. A szekuláris utópia ezért utasítja el a „siralomvölgy” képét, mert nem hajlandó elfogadni, hogy tökéletlen körülmények között, tökéletlen emberi állapotunkban többé-kevésbé vagyunk csak képesek jó viszonyokat kialakítani. A fiat iustitia et pereat mundus jelmondata tetszetős, ám ha teljesülne, élhetetlenné válna a világunk.

(Nathan R. Jessep ezredes szerepében Jack Nicholson.)

E helyütt érdemes megjegyeznünk, hogy a bevándorlás-ellenes tábornál is elgurult kicsit a gyógyszer, főként a radikálisabbaknál. Miért volna az baj, hogy emberek inni és enni visznek a menekülteknek? Még egy halálraítéltnek is jár az utolsó vacsora, akkor miért volna helyes, ha negyven fokban halnának szomjan? Ennél is rosszabb, amikor egyesek civilként egyenesen hajtóvadászatot indítanának ellenük (inkább kevesebb, mint több sikerrel).

Nagyon is támogatandó az efféle segítségnyújtás. Ám eközben érdemes tudatában lennünk a realitásoknak is. Sokak számára azzal a probléma véget is ér, hogy enni-, inni-, esetleg átmeneti szállást adunk nekik. Ám a realistának a probléma épp itt kezdődik. Hogyan tudjuk hosszú távon kezelni a menekültáradatot? Ha számuk exponenciálisan fog nőni az elkövetkezendő években, Európa fel van-e készülve erre, vagy összeroppanna a teher alatt? Vállalhatjuk-e azokat a kockázatokat, melyeket e népvándorlás szükségképpen növelni fog? Sajnos e kérdésekre nem túl szívderítő a válasz, és a döntéshozók kénytelen ezekből kiindulni. Az emberek többségének nem adatik meg, hogy Utópiában éljenek. Ha a keresztények univerzális, mindenre kiterjedő szeretetközössége valóság lehetne, akkor lehetséges volna – ez azonban emberi erőfeszítésekkel még csak meg sem közelíthető.

A mennyei királyságban béke, harmónia, egyetértés, egyenlőség, szeretet, üdvösség van; a siralomvölgyben sajnos kerítések, kényszer, háborúk, éhezés, szegénység. Ezek nem jó dolgok, de együtt kell élnünk velük. Vigyünk minél többen vizet, ételt a menekülteknek, de nem árt, ha közben tudatában vagyunk mindezeknek.