A kulturális – mifelénk leginkább konzum – felszín alatt az ünnepnek rendkívül gazdag jelentéstörténete van. A karácsony a latin (in)carnatio szóból ered[1], melynek jelentése: megtestesülés, testet öltés. Ez a fogalom képes egybehozni a teológiát, filozófiát, esztétikát, de még a pszichológiát is, mely tudományok ragyogó eredményt képesek felmutatni így együtt. Ebből a ragyogásból egy fénysugarat kívánok röviden felvillantani a felvetett ellentétpár alapján: idea és matéria.


A gondolkodó ember történelme röviden leírható a filozófia értelemben vett idealisták és a materialisták hosszú harcaként: ki volt előbb, és ki a származék? Igen, az „izmusok”, mint  ideológiákként kimerevített eszmerendszerek, nem tudnak mást, csak harcra kelni, erőt képviselni, a szembenállót kapitulációra kényszeríteni. Ez az erőközpontúság egy állandó, alig felülírható dogmarendszer, mely az idealizmust éppúgy kötött pályán vezényli, mint a materializmust. Röviden tehát lezárható a gondolat annyival, hogy az izmusok nem segítenek megérteni a karácsonyt, így ne is várjuk el ezt tőlük.

De ha az „izmus”-okat ki is iktatjuk, ez a két szó – idea és matéria – attól még itt marad, melyek alapvetően határozzák meg gondolkodásunkat, tudatunkat, magatartásunkat, ráadásul nem is nagyon kívánnak kibékülni egymással. Mihez kezdjünk velük karácsonykor, vagy akár azon túl?

Az ókori gondolkodás szerint az idea távol lakott az embertől, az eszményi magasságban, a szellemi tökéletességben. Szent Ágoston szerint az ideák ideája nem más, mint maga Isten. Őtőle nincs nagyobb, tisztább és szentebb eszmény a világon. Ez az Idea pedig valóban a mennyei dicsőségben és szellemi fényességben, teológia szóval fogalmazva az Ige tisztaságában lakott, messze az ember valóságától. Attól az emberi valóságtól, amely minden jóindulata és nemes szándéka ellenére is mintegy testi „börtönben” kényszerült megélni ösztönlétének igáját, és az ebből felépítkező erőszak kultúráját. Hiába tett kísérletet az emberi kultúra az ideális megalkotására, az emberi materia, amit valóságnak szoktunk nevezni valahogy mindig távol került az eszményi Ideától, magától Istentől.

És itt kap jelentőséget a karácsony keresztyén értelmezése, mert karácsonykor történik meg, hogy az idea és a matéria egymás felülírására tett kísérletei megszűnnek és a kibékíthetetlennek tűnő ellenségek egymás barátaivá válnak. Megtörténik a békekötés. „Az ige testté lett”(Jn 1,15) írja János evangélista, amit így fordíthatunk le, az idea matériává lett.

Mire volt ehhez szükség? Áldozathozatalra.

Először is szükség van az idea áldozathozatalára. Az idea szó jelentése: kép, eszmény (görög: eidosz). Arra az eszményi képre volt szükség, aki az Isten képét tökéletesen és tisztán hordozza magán[2]. Erőtlen és védtelen kisgyermek ábrázatában, „állati” szegénységben, egy jászol mélyén is kirajzolódik rajta a tökéletes Isten képe. Az Atya képe, aki áldozatot hoz és kockázatot vállal, amikor egyetlen szeretettjét elengedi az erőszakos világba.

Aztán szükség volt a matéria áldozathozatalára is, (latin: mater szóból ered), azaz egy anyára, aki vállalja az életadást, még konkrétabban a „testadás” minden szenvedését akár egy istállóban is. Így tehát az emberre is szükség van, aki felismerheti, hogy idea és matéria, Isten és ember többé nem ellensége, hanem barátai lehetnek egymásnak. Szükség van tehát az ember áldozathozatalára is, aki testi és lelki erőt nem kímélve hajlandó benézni a felszín alá, hogy ott a mélyben ne csak karácsony üzenetének jelentését találja meg, de önmagát, sőt az eszményi módon szerető Istent is. Mert az „Isten szeretet.” (1 Jn 4,8), és ezért van ma karácsony.

[1] Vannak más értelmezések is. Ld. Szőcs István: Harc az ünnepért. Helikon Irodalmi Folyóirat, 2013. 24. (638.) http://www.helikon.ro/index.php?m_r=3629

[2] Jézus mondja: Aki engem lát, látja az Atyát. (Jn 14,9)