Ha június végén tényleg létrejön a kiegyezés a Hatok (USA, Kína, Oroszország, Németország, Nagy Britannia, Franciaország) és Irán között, akkor az akár új fazont is szabhat a térség – mindig nagyhatalmi érdekekkel átszőtt – politikájának. 


Látványosan javulnának Irán pozíciói. Valamelyest mérséklődne a geopolitikai káosz, amit az USA korábbi lépései idéztek elő. Amikor Bush jr. annak idején de facto levette Irakot a regionális geopolitika térképéről, Irán lett a térség közvetlen ellensúly nélküli középhatalma, de ezt az Iránnak váratlanul kedvező helyzetet a Teherán ellen hozott nyugati szankciók hamar aláásták.

Csakhogy az USA ezzel minimum kettős hibát követett el.

Sokáig beleragadt az iraki „konszolidáció” mocsarába, és Irán szisztematikus meggyengítésével egyúttal a káoszt erősítette. A kialakuló vákuumhelyzet miatt törvényszerűen erősödtek meg a szélsőségesek, kiéleződtek a szunnita-síita vallási ellentétek, teret nyert az al-Kaida és az Iszlám Állam, hogy csak a két legszembetűnőbb szereplőt említsük.

Eközben pedig a Nyugat által reményteljesnek prognosztizált, a régió nagy részét érintő „arab tavaszból” mégsem lett demokratikus nyár, ellenkezőleg, akarva-akaratlan az is a fundamentalisták malmára hajtotta a vizet.

(Kép forrása: hirado.hu

A júniusi kiegyezés tehát falat kenyérként jönne mindazoknak, kik az összevisszaságot legalábbis az átláthatóbb viszonyok irányába kívánják módosítani.

Netanjahu izraeli miniszterelnök azonban aligha nyelné le ezt a falat kenyeret. Számára az iráni atomfenyegetéssel való riogatás politikájának egyik stratégiai kulcseleme, s most hogy győzött a választásokon, nyilván igazolva látja saját könyörtelenül héja mivoltát. Olyannyira, hogy még a lausanne-i megállapodás előtt, az amerikai-izraeli kapcsolatokban példátlan módon – a jelenlegi demokrata amerikai vezetést megkerülve – a republikánusokhoz fordult segítségért. Lausanne-ban mégis a galambok akarata érvényesült, mire a republikánusok héjái siettek is kijelenteni, hiába történt, ami történt, ha ők adják a következő elnököt, úgyis felmondják majd az Obamáék által kötött szerződést.

Ám egyelőre nem ők adják. S kérdés, ők adják-e a következőt? S ha igen, vajon a republikánus elnök akkor is olyan héja lesz-e, mint ahogyan ma párttársai várják tőle, vagyis fenntartható-e az amerikai politika izraeli kétarcúsága?

Pillanatnyilag csupán visszafogottan lehetünk optimisták.

Két dolog ugyanis biztos.

A közel-keleti helyzet mindig fokozódik: egykor Camp David után is sokan hitték, hogy végre valami új kezdődik, kis idő múlva mégis folytatódott a régi.

Látványos héjának lenni mindig könnyebb, mint békéről burukkoló, „unalmas” galambnak.