Az alelnök szándéka a homoszexuális házasság generális bevezetésén túl kiterjedt arra is, hogy ha egy azonos nemű pár olyan tagállamban házasodik össze, ahol erre van lehetőség, akkor ez a házasság legyen érvényes az összes tagállamban – még ott is, ahol ennek nem adottak a jogszabályi feltételei. Timmermans nem véletlenül fogalmazta meg ebbéli szándékát, hiszen az elmúlt hetek, hónapok egyik kiemelt témájává vált a homoszexuálisok házasságának lehetősége az ír népszavazás, majd az amerikai Legfelső Bíróság döntése nyomán. A kijelentéssel nagyjából egy időben került sor Európa-szerte az LMBTQ Pride menetekre, így a budapestire is. Ugyanakkor minimum véleményes egy magas rangú EU-s döntéshozónak olyan kijelentést tennie, amely számos tagállamot – nem csak jogi, de morális szempontból is – érzékenyen érinthet.


Magyarországon egyértelmű a jogi helyzet, hiszen az Alaptörvény világosan kimondja, hogy a házasság intézménye kizárólag férfi és nő között értelmezhető – az Országgyűlés ezzel az Alkotmánybíróság több mint két évtizedes gyakorlatát kodifikálta csupán. Ugyanakkor többszöri próbálkozást követően a szocialista-liberális többségű Országgyűlésnek végül 2009-ben sikerült elfogadnia a bejegyzett élettársakról szóló törvényt, mely az azonos nemű párok együttélésének jogi lehetőségét biztosítja. A törvény értelmében a homoszexuális párok – amennyiben együtt kívánnak élni – szinte ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a házaspárok, leszámítva az örökbefogadást és egymás nevének viselését.

Az EU tagállamai közül jelenleg – Írországgal együtt – 10 tagállamban házasodhatnak az azonos nemű párok (Finnországban már elfogadta a parlament az erre vonatkozó jogszabályt, azonban az csak 2017-től lép hatályba, illetve Málta elismeri a külföldön kötött azonos neműek házasságát, de a saját jogrendjében nincs ilyen). További 9 tagállamban létezik valamilyen formája a homoszexuális életközösség állami elismerésének, így Magyarországon is. A tagállamok közel harmadában – 9 országban – egyáltalán nincs a homoszexuálisok államilag elismert kapcsolatára vonatkozó szabályozás, illetve 7 tagállamban az alkotmány zárja ki az azonos neműek házasodásának lehetőségét.

Timmermans azonos neműek házasságának összuniós elismerésére vonatkozó javaslata alapján érdemes megvizsgálni, hogy jelenleg mi történik az uniós jog szerint akkor, ha egy házasságban élő azonos nemű pár olyan tagállamba települ át, ahol nem létezik a homoszexuális házasság intézménye. Mindenekelőtt fontos megjegyezni, hogy a Lisszaboni Szerződés – melynek része egyébként az unió Alapjogi Chartája is – ugyan kimondja, hogy a tagállamok semmilyen, így szexuális orientáció alapján sem tehetnek különbséget az uniós polgárok között, a házasságra vonatkozó szabályokat ugyanakkor tagállami hatáskörbe utalja. A házasságot, mint férfi és nő életközösségét nem csak a magyar Alaptörvény határozza meg, hanem számos más tagállam alkotmányában is hasonló a definíció, pl.: Lengyelország, Lettország, Litvánia, Szlovákia. Utóbbiakban semmilyen jogintézmény sem létezik az azonos nemű párok együttélésére.  Ha különböző nemű házaspár települ át bármelyik másik tagállamba, a fogadó állam nyilvánvalóan ugyanúgy házaspárként fogja őket kezelni, mint a származási országuk – ez a legvilágosabb eset. Amennyiben azonos nemű házasokról van szó és a fogadó államban is házasodhatnak a homoszexuális polgárok, úgy szintén házasságként fogja elismerni a fogadó állam a kapcsolatukat. Viszont, ha „csupán” regisztrált, bejegyzett stb. élettársi viszony az, amit a fogadó állam szabályoz és elismer, úgy általában a „külföldi” homoszexuális házasokra a fogadó állam a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó hazai szabályozást fogja alkalmazni – ahogy a „külföldi” regisztrált élettársakra is. Tehát az uniós jog szerint is mindig a „legközelebbi jogintézményt” kell alkalmazni azonos nemű házaspárok és élettársak esetén. Amennyiben egyáltalán nincs az adott tagállamban azonos neműek együttélésre vonatkozó szabályozás, úgy a házastárs vagy bejegyzett élettárs esetében a tagállamoknak csupán annyi kötelezettségük van, hogy megkönnyítsék a „partner” beutazását, illetve ott-tartózkodását és úgy tekintsenek a „párra”, mint akik tartós kapcsolatban élnek egymással. Persze, ha ezt megfelelően igazolni tudják. Tipikusan ilyen „bizonyíték” lehet a származási országuk által kiállított bármilyen okirat, ami együttélésüket igazolja, legyen az akár házasság, akár regisztrált élettársi kapcsolat.

A fentiekből több dolog is következik: az Unió – legalábbis egyelőre – elismeri a tagállamok hatáskörét bizonyos fontos társadalmi kérdések szabályozásában, mint pl. a házasság intézménye. Ugyan az utóbbi időben valóban az tapasztalható, az EU részéről, hogy a fennen hangoztatott EU-s szubszidiaritás elve kezd legalábbis homályossá válni, de mégis érdemes komolyan venni azt. Hiszen nincsen szükség arra, hogy amit tagállami szinten is lehet szabályozni, arra feltétlenül közös normákat írjon elő az Unió. Ezért is adhat aggodalomra okot Timmermans fentebb már idézett kijelentése, hiszen az súlyos beavatkozás lenne a tagállamok alkotmányos normáiba. Az igaz, hogy tagállamonként eltérő az életközösségekre (házasságra, élettársi kapcsolatra) vonatkozó szabályozás, ebből következik, hogy nem minden tagállamban vonatkoznak azonos szabályok az azonos nemű párokra. Ugyanakkor azt az EU-s jog is megfogalmazza követelményként, hogy házastársak, regisztrált élettársak esetében – még ha az adott országban azonos neműekre vonatkozóan ilyen jogintézmény nem is létezik – könnyítsék meg a tagállamok a pároknak a beutazását és tartózkodását, amennyiben igazolni tudják, hogy ők valóban életközösségben élnek egymással.

Ennél többre nincs is szükség, hiszen már a gondolat is ijesztő, hogy alapvető tagállami normákat akarjon az EU központilag átírni. Timmermans kijelentése után a magyar és a nemzetközi sajtó is elkezdett cikkezni arról, hogy milyen kiskapukat lehetne kihasználni a nem tradicionális házasságok összuniós elismerésére. Azonban ez teljesen egyértelműen a tagállami szuverenitás megsértését jelentené. Ezért azok a tagállamok, ahol nincs homoszexuális házasság, alkotmányos alapokon meg tudják akadályozni annak a kiterjesztését. Jól ismerjük a homoszexuálisok jogaiért síkra szálló civil szervezetek és a velük karöltve küzdő politikai szereplők agilitását. Ahogy bizonyos – általuk természetesnek vélt – jogokat egyes államok kiterjesztenek azért, hogy az azonos neműek kapcsolatát is házasságnak lehessen nevezni, jönnek a további követelések. Ezek közé tartozik például a nemsemlegesség (vö. gender neutrality) erőltetése az óvodákban, iskolákban, vagy liberális jogvédők által következő célként megfogalmazott poligámia állami elismerése. Nem is merem feltenni a kérdést, hogy ha a poligámia házasságként történő elismerése a következő cél, akkor vajon mi jön azután?

(A 2015-ös Budapest Pride. Kép forrása: Index.)